Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Radics Péter: Mementó-memoárok a középosztályból: Pálóczi Horváth Lajos, Tardy Lajos és Zolnay László emlékezései
len felmenői miniszterális tisztviselők, bankárok, jogászok; családjának egykori felvidéki birtokán már csak a régi kripta renoválásának gondja hárul rájuk; a sírkőavatásra 1930-ban még egyszer összesereglenek a hajdani jobbágyok utódai. Tardy Lajos többgenerációs értelmiségi családból származik, apja gépészmérnöki végzettséggel MÁV-főmérnök. Közgazdasági, filozófiai, jogi diplomával népdalgyűjtővé, régésszé, történettudóssá váltak; szerteágazó műveltségük s a zavaros idők mindhármójukat gyakran kényszerítették fizikai és szellemi segédmunkákra, névtelen bedolgozásra, közgyűjtemények mindenes állásaiba. A háború idején az ellenállásban találjuk őket (Tardyt magasabb hadifogolytábori beosztásban), — Rákosi alatt a börtönben. (Zolnayt ugyan csak 59-ben vették őrizetbe, s csupán néhány hétre.) Pályájuk nagyobb szabású memoár megírásába torkollt, holott egyikük sem tartozott soha az események irányítói közé. Pálóczi Horváth műve befejezetlenül maradt, Zolnayé halála előtt néhány nappal készült el; Tardy hetvenedik évéhez közeledve látott megírásához. Pálóczi Horváth memoárja önéletrajzi kulcsregény (rejtvényszerűen elváltoztatott személy- és helynevekkel); a publikált gyermekkori fejezetek (az első világháború kitöréséig) méginkább par excellence regényszerűek, költőiek és apolitikusak. Zolnay és Tardy szükségesnek látta megindokolni emlékező szándékát; az idevágó fejtegetések kevés számú elméleti, történetfilozófiai eszmefuttatásaik közül a leghangsúlyosabbnak. A memoár az önmaguk iránti intellektuális érdeklődés médiuma, a megnyugtató katarzis kivívásának s a „lelki higiéné” fenntartásának eszköze; annak végiggondolása: esetleges élet volt-e az emlékezőé. S mint Tardy a menetközben kapott infarktusakor belátja: — élveboncolás. És erre sokan nem képesek — azok, akiken „sajátos ökonomikus életvitel lett úrrá”, hogy önmaguk előtt is homályban tartsák titkaikat, maradék lelki erejüket „pszeudoeufóriákban éljék ki, önmaguk bőséges kárpótlására (ulti, vadászat, titkárnő, villa, autó, konyak stb.). A közgondolkodás és a kritika általában azokat tartja „gyanúsnak”, akik emlékiratot írnak, s nem azokat, akik hallgatnak, mondván: akiknek nincsenek titkaik, nem írnak memoárt. E kényelmes szemléletben talán a félelem lappang, hogy a súlyos memoármomentumok legfeljebb csak nehezen, fáradságosan dönthetők meg, hogy bizonyos műfaji sajátságok következtében viszonylagosan megközelíthetetlenek — memoárra igazából csak memoárral lehetne felelni, csakhogy az már egy ugyanolyan, megdönteni való monumentum lenne. E szigorú céhszabályok még alighanem sokáig eredménnyel bástyázzák körül a memoárírás ősi intézményét. * * * Befejezett múlt idővel dolgoznak a memoárírók, ritkán lehet szándékuk a jelenidejű, imperativ befolyásolás; az exodusba vonulók, a hatalmon, a szakmán — a céhen kívüliek céhét alkotják. „Az idő egy lefelé haladó mozgólépcső. Aki fölfelé törekszik, de lassacskán lépked, viszi lefelé. Aki kicsit serényebb: legjobb esetben egy helyben marad. Annak, aki ezen a lefelé haladó lépcsőn felfelé akar jutni, kettesével kell fölfelé futnia. így válik maradivá, retrog- ráddá, aki egy helyben jár!” — ezzel az allegóriával ragadja meg Zolnay a történelmi időt, s így próbálják beérni jelenbeli önmagukat az emlékírók: a felszínre jutva fölmérni megváltozott mai társadalmi státuszukat. A középosztályos memoárírók első benyomásai riasztóak, ahogyan Zolnay látja: „itt a könyöklők egymásról már az arcvonásokat is lemosták. Egy arc-képtelen ... társadalom harcába kerültem.” A három emlékezés írója mindvégig kívül maradt a szigorúan vett tudományos céheken; meglett emberként, pályájuk derekán — ám szakmailag elfogulatlanul léptek be választott tudományukba, némileg megzavarva, ill. átrendezve az illető szaktudomány sorait. Tardy saját meghatározása szerint, a művelődéstörténeti hátterű köztörténetírásra: a történelmi hétköznapok, folyamatok és háttérfolyamatok feltárására specializálódott, Zolnay a középkori Buda város- és palotatörténeti periodizációjában tett a szakma számára nehezen 76
