Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Cséfalvay Zoltán - Perger Éva - Pomázi István: Rudabánya 1985
vasérc a hazai felhasználásnak csupán 5—6 %-át adja, akkor úgy tűnik, ez a probléma a kohászat egyébként is súlyos gondjai mellett elenyésző jelentőségű volt. Mivel a nagy hatalmú ipari ágazat és a kis bányaüzem nem tudott egymással dűlőre jutni, ezért a végleges döntés a rudabányai üzem nagyvállalata, az Országos Érc- és Ásványbányák Vállalat (OÉÁV) magatartásának függvényévé vált. 1984-ig az OÉÁV szintén a vasércbányászat fenntartását szorgalmazta, 1984 őszén azonban olyan kényszerhelyzet elé került, amelynek következtében megváltoztatta e korábbi nézetét. 1985 január elsején ugyanis érvénybe lépett az új szabályozórendszer, amely a köztudottan nagyon eszközigényes bányászatot különösen érzékenyen érintette. Az állami szervek ezúttal is — egyes nagyvállalatoknak egyedileg elbírált kedvezmények nyújtásával — lehetőséget adtak a szabályozók alóli kibúvásra. Az OÉÁV viszont ilyen kedvezményben nem részesült. A garantált kedvezmény „kiskapuja” helyen kaptak egy másik lehetőséget: bizonyítsák be, hogy megértették „az új idők szavát”, korszerűsítsék termékszerkezetüket, s kapnak kedvezményes hitelt. A termékszerkezet korszerűsítésének bizonyítására pedig mi sem volt alkalmasabb, mint bezárni az évek óta kérdésessé vált rudabányai bányát. Ezzel a rudabányai vasércbánya ügye véglegesen eldőlt. A kohászat és az OÉÁV kölcsönösen bizonyította az állami szerveknek, hogy elindultak a struktúraváltás útján. A játszmában résztvevő nagyvállalatok tehát megmenekültek, „csupán” a kis rudabányai bányaüzem lett vesztes. így néz ki jelenleg egy „korszerű struktúraváltás” Magyarországon! Úgy tűnik, ma még a struktúraváltás inkább csak jelszó, mint valós folyamat. Olyan jelszó, amellyel éppen az igazi struktúraváltás kerülhető el.Természetesen a játszma vesztesének, a rudabányai bányaüzemnek nem maradt más lehetősége, mint a termelési szerkezet kényszerű korszerűsítése. A különböző érdekszférák népgazdasági szintű erőösszemérése végső soron ezen a lokális szinten csapódott le. A döntéshozási mechanizmus „tehetetlenségi nyomatéka” alacsonyabb struktúraszintre, településhálózati szempontból alacsonyabb hierarchiaszintre tolta le azokat a promlémákat, melyek megoldása makrostruktúrá- lis szinten és a településrendszer magasabb hierarchiaszintjén sokkal nagyobb áldozatokat követelne a nehézipari ágazattól. A struktúraváltás mindenhol társadalmi-politikai feszültséggel jár együtt. A hazai konfliktuskezelési technika azt okozza, hogy a döntések csak elhúzódva, igen lassan születnek meg, és akkor is csak a „leggyengébbeket” érintik. Rudabányán is másfél évtizedre volt szükség a döntéshez. Másfél évtizedre, mely eltompítóttá a bányászokat, ingataggá tette az üzemet és bizonytalanná a települést. ' A bányaüzem és dolgozói A döntés megszületéséhez vezető vita jól nyomon követhető az üzem eredményeinek változásaiban. Fő termékei közül a barna- és pátvas-érc termelésének arányai az elmúlt másfél évtizedben teljesen megváltoztak: az 1968-as évi 240 000 tonnás szintről 1977-re a negyedére csökkent, 1980-ban pedig teljesen megszűnt a bamavasérc-termelés; ugyanakkor a pátva- sérc termelése 1968 óta folyamatosan évi 400—450 000 tonnás értékben stabilizálódott. Ennek megfelelően az előállított dúsított érc mennyisége 200 000 tonna körül ingadozott. A bánya a fenyegetettség hosszú időszaka alatt igyekezett a profilbővítés taktikáját alkalmazni. 1969-ben dolomittermeléssel szélesítették az előállított termékek körét, melynek jelenlegi termelése 270 000 tonna. A bányászott nyersanyagok választékát az 1972-ben Rudabányához csatolt perkupái anhidrit bánya is bővítette. Az üzem egyrészt a pátvasérc- készlet kimerülése miatt, másrészt tudatos termékváltással növelte a feldolgozott termékek arányát az árbevételben. (1968-ban még a közvetlen bányatermékek értékesítéséből származott az árbevétel 39 %-a, a feldolgozott termékekből pedig 55 %-a; 1984-ben az előbbi 68
