Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés

— Persze, ne káromkodjék, ne káromkodjék, csak ezt tudod. Meg ülni itthon és bámulni az eget. Mert tudja meg — rántotta magához, de innen már nem hallottam. A lánynak zöld szeme volt, s egy vékony, holdpengényi anyajegy a szemöldöke mellett.

— Erzsébet. Hát maga . .. ?

Nézett rám, a szemében volt egy rebbenésnyi ámulat.

Hallgatott, később azt mondta:

— Úgy lett, ahogy jósolta.

— Úgy. Szép a haja.

— Szokatlan.

— Az. Mint ez az egész élet.

Ültünk, hallgattuk a csendet.

— Hát akkor én megyek — álltam fel.

Kikísért. Megálltunk a kapuban, akkor kelt fel a hold.

— Látom még? — kérdeztem.

— Nem tudom.

Én voltam az egyetlen, aki nem teljesítette a tervet. Megróttak, elmarasztaltak, belémkö- töttek, cinikusnak mondtak, fenyegettek, nem szóltam semmit. Befele néztem, december lett, hajnalonként hallottam, hogy szólnak az adventi harangok. Karácsony előtt két héttel összepakoltam, volt ezer forint megtakarított pénzem — még a nyáron kerestem —, kimentem az állomásra, jegyet váltottam, utaztam Erzsébethez. Este volt, bezörgettem, megismertek.

— Erzsébet? — kérdeztem.

— Azt csak a nagyon jó isten tudja — mondta közönyösen a férfi. Másnap, ahogy maga elment, csomagolt, s azóta semmi hír felőle.

Ültem az állomáson, reggel indult a vonat. Fájt bennem valami, de hogy mi, magam se tudtam.

Hétfőn értem vissza a kollégiumba, önkritikát gyakoroltam, a kollégiumi tanács próbaidőt szabott, s onnéttól ment minden a maga útján.

Csak az üresség, az nem akart elmaradni belőlem ...

60