Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés

a kétely, a lelkesedés lángja felüllobogta. S főleg azután, hogy az első bevetésünk olyan jól sikerült.

Tervkölcsönt voltunk jegyezni, s a faluban estére mindenkit megdolgoztunk.

Jöttünk haza, a teherautón énekeltünk, odapréselődtem a lányok közé, dőlt belőlük a forróság, fújta a hajunkat a szél. Este volt, nem is tudtam, hogy kinek az ölébe hajtottam a fejem, csak a mögénk rántott táj meg az álmosság vitt magával, s éreztem, hogy a lány simogatja a hajamat és remegnek az ujjai.

Egy hét múlva újabb roham következett, keményebb terepen. Kora délután érkeztünk meg egy világvégi kisközségbe, Szabolcs legszélén. A házak szikáran dobták magukat az útszegélynek, náddal meg zsúppal volt legtöbbje befedve. Azonnal megéreztem a szegényszagot, jó orrom volt az ilyesmihez. Meg a gyermekkor élménye, mind talpraugrott, ahogy belélegeztem a kemény őszi levegőt.

A pártháznál álltunk meg, ott igazítottak el bennünket. Kint volt a járási titkár is, ő tájékoztatott.

— Elvtársak, nem lesz könnyű dolgotok. Itt fel kell kötni a gatyát. Makacs emberek élnek itt. Eddig már két csapat népnevelő vallott kudarcot. Remélem, ti megtöritek az ellenállást.

— Elvtársak — szól csendesen közbe a községi párttitkár. — Azért legyünk kíméletesek. Ezek az emberek szegények. Meg kell érteni őket.

— Cselényi elvtárs — vágott közve a járási titkár — én meg téged nem értelek. Illetve most már értek valamit. De hát erről még beszélünk — szúrt a szeme, mint a vasvilla.

— Azt lehet — mondta fáradtan a párttitkár, de akkor is én élek itt, s tudom, hogy mi várható.

— Bízza csak ránk — intette le az igazgatónk, s már tartotta is a haditanácsot, hogy ki merre, hova, s addig sehonnan egy tapodtat se, míg be nem adták a derekukat.

Mentem én is, s kint a faluszélen, egyedül a magam kétségeivel. De mondtam, járt a szám, bár már lélektelenül, csak a betanult fordulatokat ismételve.

— Nem — mondták, és én nem is erőltettem. Mentem tovább, s a lista egyre nehezebb lett a kezemben.

Már csak egy ház volt hátra, a legszélső a faluban. Kétvégű, az első házban égett a lámpa. Bekopogtam. Ült a család csendben, gyerek gyereket ért, a szegénység szinte a falra volt szegezve. Mint a feszület. A sarokban, már kívül a lámpafényen, nagylány kuporgott. Lehajtotta a fejét, mélyszőke haja volt, rövid, mintha most nőne. Ezen elcsodálkoztam, falusi lányoknál nem szokás az ilyesmi.

— Jó estét — köszöntem, s a férfi bólintott.

— Üljön le — mutatott a székre, szembe magával.

Leültem, várta, hogy mondjak valamit. Nem szóltam semmit. Mikor már olyan feszes volt a csend, hogy majdnem elpattant, ő szólalt meg.

— A tervkőccsön miatt?

— Nem.

— Nem? Hát akkor minek?

— Mit tudom én. Csak bejöttem, s ha nem löknek ki, itt maradnék egy kicsit.

— Nem küldték?

— De. Küldtek.

— Aztán mit fog nekik mondani?

— Semmit.

— És ha baja lesz belőle?

— Mi bajom lehet. Legfeljebb kirúgnak. Na és? Bányába, gyárba bármikor elmehetek.

— Ezért jó a férfiembernek. De én mit csináljak evvel a lyány hadsereggel. Megvert éngem velük az a kurva jóisten.

— Édesapám! — jajdult fel a sarokban ülő. — Ne káromkodjék.

Csak hallgattam, mintha messziről ismerős harang szólt volna.

59