Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés
— Ha csak ez kell — gondoltam magamban —, mondókén nektek olyat, hogy ketté áll a fiiletek. — Mert, ugye, én mégis csak elsőéves vagyok, s azt gondoltam, hogy egy tapasztaltabb felsőéves jobban rá tud világítani a lényegre. Már mint az árulás lényegére. Én nem ismerem az itteni körülményeket, de azt gondolom, hogy nálunk most résen kell lenni. Most válik el az ocsú a tiszta búzától. Hát ezt szerettem volna én megbeszélni Váci elvtársnővel. — Akkor tényleg félreértett — összegezte az igazgató s intett, hogy elmehetek. — Egyébként — szólt utánam, — természetesen bátran és bármikor fodulhatsz hozzám is. Nálunk a nyíltság a legfőbb. Őszintén, egymás szemébe nézve. Megvacsoráztam, egyedül ültem egy asztalnál. A többiek arrébb húzódtak, még nem tudták, hogy mire jártam a kihallgatással. Éva akkor állt fel, úgy ment el mellettem, mintha nem is ismerne. A szobában már tartott a szeminárium. A húsos szájú vezette, mikor beléptem, épp azt magyarázta, hogy most aztán kell vigyáznunk, mert az ellenség taktikát változtatott. Befurakodott a sorainkba. Résen kell lennünk, sohase tudjuk, hogy honnan támad. Igaz, B. Tóth — nézett rám, s megvárta, amíg leülök. — Igaz — mondtam, s a nagy csendben hallottam, hogy reccsen a szék. — Mi igaz? — Amit mondtál. — S mit mondtam? — Az igazat. Hogy Rajk áruló. Imperialista ügynök. Befurakodott a sorainkba. Kémkedett. Megtagadta a munkásosztályt... — Ez az. — ... Tit bérence volt. A nemzetközi munkásmozgalom ellensége. — Pontosan. — ..., de Rákosi elvtárs ébersége leleplezte. Példát mutatott, párthűségből, elvi szilárdságból —, s mondtam a memoritert, szinte szóról szóra az újság aznapi számát. Másnap odajött hozzám Éva és azt kérdezte: — Haragszol? Ránéztem, összehúztam a szemöldökömet: — Váci elvtársnő, te most provokálsz? Elkacagta magát, a nyakamba ugrott, átfogtam a derekát és megforgattam. Éreztem a haja illatát, de már nem akartam megcsókolni. IV. Október közepétől minden este szemináriumoztunk. Előkészítettek bennünket a téesz- szervezésre meg a tervkölcsönjegyzésre. Érvekkel, ötletekkel tömték a fejünket, de mindig ugyanaz volt a csattanó: ne higgyük el, ha panaszkodik a paraszt. Csak sajnáltatja magát. Van mindene, csak az átkos megántulajdon. Attól, annak a nyűgétől nem tud szabadulni. — Elvtársak — mondta az előadó, a megyei pártbizottság osztályvezetője — tiköztetek sok a parasztgyerek. Tanultok, ti lesztek az új értelmiség. A párt most sokat vár tőletek. Tegyetek ki magatokért! Szünetben Éva odajött és azt mondta: — Ugye tud ez a Koncz elvtárs. Remekül érvel — és ragyogott a szeme. — Tud — mondtam, s az apámra gondoltam. Otthon magyaráztam, hogy milyen nagy jövőnek nézünk elébe, csak legyintettek. — Annak — ismételte, s mikor néhány pohár bor után kijelentettem, hogy most kell észnél lennünk és nem kell megennünk az aranyat tojó tyúkot, csapott egyet a kezével és azt kérdezte: — Ugye, ezt Rákosi mondta. — Ő. — Na, te meg mondd meg neki, hogy a tyúk nem mindig tojik. Néha szarik is. És abból nehéz aranyat csinálni. Ha csak ti nem tudtok ... Olykor — sokszor —, ha az előadó elmondta a fenti igazságot, alig tudtam megállni, hogy fel ne röhögjek. De aztán csak beálltam a sorba, s ha néha még füstölgött is bennem 58
