Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés
magamat. Szelíden simogatta a hajamat, s mikor erre se engedelmeskedtem, letette a kannát, a fejemet a két kezébe fogta, és megcsókolta a számat. Hajnalban hallottam, hogy zúg a szél, mozgatja az udvaron lévő hársfákat. Erre ébredtem fel, s előbb nem tudtam, hogy hol vagyok. Néztem a menyezetet, Erzsébet arca akkor hagyott magamra. Aznap nem találkoztam Évával. Este korán lefeküdtem, s már épp estem bele az álom csendjébe, amikor valaki durván lerántotta rólam a takarót. — Ébresztő, öcskös. Ha nem tudnád kollégiumban vagy. Itt kollektív rend a kötelező. Nem fekszünk le a tyúkokkal. Az kispolgári tempó. — Meg a nagyapád — mondtam csendesen. — Mit zagyválsz itt össze-vissza? — Zagyvái az öreg isten. Meg te. Mit akarsz tőlem? Elhúzta húsos, kegyetlenségre hajlamos száját. — Öltözködj, mert megyünk rádiót hallgatni. A többiek csendben voltak, az egész hangulatból érződött, hogy itt nem érdemes tovább feszíteni a húrt. Leszálltam az ágyról, s föléje magasodtam a szobafőnöknek. Az államig ért, láttam a fejebúbját. Kopaszodott, korpás volt a fejbőre. Akkor hökkent meg, s hirtelen hátra is lépett. Mentem a többiek után, sorokba rendeződtünk a kollégium udvarán. Fogalmam se volt, hogy hova megyünk, léptem ütemesen, aztán a főutcán bemasíroztunk egy pajtányi nagyterembe. Megvolt a helyünk, leültünk, a terem közepén, egy nagy pulpitusra világvevő rádiót állítottak. Mikor a helyiség megtelt, a nagy csillárokat lekapcsolták, csak itt-ott világított egy gyöngefényű falilámpa. Világított a rádió macskaszeme, majd felerősödött a párbeszéd. Valaki kérdezett, valaki válaszolt, bűnösnek érzi magát, mondja el a beszervezés történetét, aztán hosszan, vég nélkül, nem értettem az egészből semmit. Kellemes meleg volt, s lassan elaludtam, s arra riadtam fel, hogy dörgő hangorkán szakad fel a teremben: „Vesszen Rajk, az áruló, vesszen Rajk, az áruló!” S itt már fel is ugráltak, magasba vágták az öklüket, hallottam is a sok kéz suhogását. — Mi van itt? — kérdeztem magamtól, de éreztem, hogy itt most senkitől nem szabad semmit kérdezni. Ha ez kell, mondtam magamban, akkor rajta. Áruló — bődültem el s akkorát, hogy egy másodpercre teljes csend lett a teremben. — Áruló — dörögték vissza, s indultunk a kollégiumba, s ordítottuk, hogy „hej, te bunkócska te drága”, felvertük az egész várost. Kiment az álom a szememből, hajnalig kínlódtam, s csak akkor aludtam el, amikor feltámadt a szél és zúgni kezdtek a hársfák. Másnap délután az erdőben kint ültünk egy pádon, és azt kérdeztem Évától: — Te Éva, ki az a Rajk, és mit csinált. Éva hirtelen elhallgatott, láttam, hogy a gyanú kifakítja szemét. — Te most provokálsz? — Mit csinálok? — Akkor miért teszel fel ilyen kérdést? — Mert tőled meg merem kérdezni. — Éntőlem te csak ne kérdezz semmit, és azt ajánlom, hogy ne játszd a naivot, mert annak rossz vége lehet. Este a kollégium igazgatója hivatott magához. Ott volt a húsos, kegyetlenségre hajlamos szájú szobaparancsnok, meg egy még alacsonyabb, szúrós szemű fiú is. A szemöldökét mindig összevonta, s úgy nézett a szemhéja alól, mintha vallatna. — Hallom — kezdte az igazgató —, te nem tudod, hogy ki az a Rajk. — Miért ne tudnám? — Akkor miért kérdezted Váci elvtársnőtől, hogy ki az a Rajk? — Váci elvtársnő félreértett. Én csak azt bátorkodtam megkérdezni tőle, hogy milyen ember az olyan, aki báránynak tünteti fel magát, holott farkas. — Nem is rossz — enyhült meg az igazgató. — Képletes és mégis találó. 57
