Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés
III. Szeptemberben Éva várt az állomáson. Barna volt, alig ismertem meg. — Hát te? — néztem rá —, cigány lettél? — Cséplőellenőr. Egész nyáron dolgoztam. Egyik portáról ki, a másik portára be. És te? — Hát, én se unatkoztam. Arattunk, csépeltünk, a korai krumplit már felszedtük, most is úgy hagytam ott apámat, hogy szénát ment hordani. — Voltál már ebben a városban? — Soha. Vonaton is szinte először. — Hát akkor lesz látnivaló. Gyerünk, ott a villamos. Viszlek a kollégiumba. A kollégium egyemeletes szürke épület volt, beleékelődött a városi házak rengetegébe. Inkább hosszan, mint magasan nyúlt az udvar felé, az L-alak kisebbik szárán volt az ebédlő. A portán lányok vihorásztak, mikor megláttak bennünket, elhallgattak. Aztán kivágódott az ajtó, körbefogtak, és úgy néztek, mintha csodabogár lettem volna. — Te aztán jól megnőttél — mondta egy kis tömzsi alacsony. — Ez igen — így a másik, a harmadik meg körbeforgatott, s úgy mustrált, mintha eladó jószág lettem volna. — Ezekkel meg mi van? — néztem Évára, de ő csak kacagott, csurgott a könnye. Elgyávultam, csak a zavarom színesítette az arcomat. — Jól van — emberéltem meg végül magamat —, most már hagyjátok abba. Legalább mondjátok meg, mi olyan mulatságos rajtam. — Jaj, dehogy is — intette csendre a többieket is a kis tömzsi szőke —, csak Éva annyit áradozott rólad, hogy az egész lánysereg téged várt. — Ne haragudj — karolt belém Éva, ezek mindent kiforgatnak. Tényleg beszéltem rólad s dicsértelek, hogy jó kiállású fiú vagy. Dehát ez csak nem baj — hunyorított, s vitt a kollégiumi igazgatóhoz és mondta, hogy ki vagyok. Magas, már kopaszodó fiú volt az igazgató, inkább férfinak tűnt, mint egyetemistának. A hatos szobában fogsz lakni — mondta s intett, hogy mehetek. Te Éva, még maradj — szólt utánunk, s egyedül léptem ki a folyosóra. A lányok még ott álltak a porta előtt. — Hol van a hatos szoba — kérdeztem, s a leghosszabbik, egy erősen bazedovos szemű, egyébként széparcú lány, jött és mutatta. — Milyen itt? — kérdeztem, míg ballagtam mellette az emeletre. — Jó. Csak egy kicsit feszes. Vita, szeminárium, kritika, önkritika, életrajz elölről, hátulról, szóval nem fogsz unatkozni. — Ez az — állt meg a folyosó végén, egy magas ajtó előtt. Helyezkedj el, még találkozunk, s ahogy utána néztem, láttam, hogy egy kicsit befelé görbül a térde, de ettől érdekesen és izgalmasan mozgott a feneke. Ezen mosolyogtam egy sort, s benyitottam a szobába. Nem volt bent senki, a legszélső ágyat foglaltam el a sarokban. Estére megtelt a szoba, másnap alig láttam Évát, a beiratkozással, a papírok kitöltésével voltam elfoglalva. Este Éva odaült mellém az asztalhoz, kávét kaptunk, s kenyeret gyümölcsízzel. — Na, hogy izük? — Ez vagy egyébként. Mosolygott, bájos fintor volt az orra tövében. — Azt hiszem, ki fogom bírni — mondtam. — Az első nap eléggé mozgalmasra sikeredett. — Lesz még mozgalmasabb is. De bemelegítésnek ez se rossz. — Andris — szólt utánam, mikor elbúcsúztam, ők a földszinten laktak —, el ne felejtsd megszámolni a szoba sarkát. — Csak nem vagy babonás? — Dehogy. Csak azt akarom, hogy azt álmodd, amit szeretnél. Álmomban a zárdában voltam, Erzsébet mellettem állt, teát töltött egy kék mázú csuporba. Azt mondtam, hogy igyék ő is, de ő nem akart inni, erre én is megmakacsoltam 56
