Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés

— Azt meg hogy kell — szaladt ki a számon.

— így — mondta, és lábujjhegyre állt és átölelte a nyakamat.

— És most csókolj meg. Ügyetlenül és sután engedelmeskedtem.

— Ó, de gyerek vagy — ölelt szorosabban — és egészen gyöngéden rácsókolt a szememre.

Izgató meleg sütött a derekából, egy percig még ott fészkelt a karomban, aztán kirántotta magát, és bement a kapun.

A gyönge holdfényben vele ment az árnyéka.

Már szinte hajnal volt, akkor aludtam el. Azt hittem, álmomban Évát szeretem, s egyszerre csak rájöttem, hogy Erzsébetet. Láttam, hogy egészen zöld volt a szeme.

Vasárnap volt, késő délelőtt, mikor felébredtem. Harangoztak, fújt a szél, hozta a nagymisék emlékét. Erzsébet emléke volt a szempillámon. Valami fájdalmat éreztem a mellemben. Felöltöztem, elmentem a zárdához. A városra nyíló kapu be volt zárva, hátrakerültem, ahol nagy gyümölcsöskert támaszkodott a kolostorhoz. Nyitva felejtettek egy kiskaput, bementem. Végigjártam a cellákat, üresek voltak. Elmentem a kis konyhai előrészbe, egy széket bent hagytak. Leültem, hallgattam vissza a múltba. Esett a hó, jöttem a rorátéra. Jött Erzsébet, kinyitotta az ajtót. Üdeséget hozott magával és zöld élénkséget a szemében. Mosolygott. Szerettem volna átölelni, már fel is álltam. Csak a napfény maradt a karom között.

Este fellépésünk volt, először állt közönség elé a tánccsoportunk. Nagy sikert arattunk. Azzal fejeztük be, hogy „Utcára nyílik a kocsmaajtó”. A közönség felállt és velünk énekelt. Ötször tapsoltak vissza, csurgott rólunk a víz, de a lábunk is, a kedvünk is könnyen vitt bennünket. Éva lent ült az első sorban, nagy, meleg biztatást sugárzott a szeme. Hazakísértem, megcsókolt, édes izgalmak úszkáltak a véremben. Aztán, mikor elaludtam, Erzsébet nyújtotta a száját és csókoltam a szomorúságát. És mindig ez volt az édesebb méreg. Egy hét múlva elutazott Éva, s rábeszélt, hogy jelentkezzek egyetemre.

— Gondolod, felvesznek? — kérdeztem, míg vártuk a vonatot.

— Kit nem, ha téged sem?

— Nincs nekünk pénzünk a taníttatáshoz.

— Bolond. A kollégium mire való. Kosztot, lakást kapsz. Ösztöndíjat is, s pláne, ha jól tanulsz.

Jött a vonat, szorosan hozzámtapadt, egy kicsit reszketett, de a száján csak a vidámság ízét éreztem. Ősszel találkozunk — integetett a vonatból, majd a távolság magába rántotta az egész kocsisort, aztán már csak a füst szennyes pántlikája úszott a párával kéklő kora nyári délutánban.

Sokáig álltam az állomáson. Évára gondoltam, s egyszerre hogy, hogy nem, Erzsébet jutott az eszembe. Fehéren pihéztek az akác virágai, egy mellékutcán mentem ki az állomásról, szikráztak az elhullott csillagok, fénylett a dér, tél volt, meleg adventi ragyogás, kora hajnal, dideregtem, a zárda bejáratán kinyílt a kis négyszögletű ablak, a szájam végigmozgatta, hogy Laudétur, Erzsébet szemében meg zölden ráfelelt az in aeternum, néztük egymást, a boldogság csöndje elzsibbasztott bennünket, mentem utána, a lába körül virágot sepert a bő apácaruha, finom gyalogutat a frissen esett hóba, és aztán a holdkaréj keskeny pengéje már figyelt a keleti égen és az ég is Erzsébet volt, meg az alkony is Erzsébet, s minden vonat őt hozta, őt vitte, hazaértem, végigfeküdtem az ágyamon, és álmomban a neve rázsibbadt a számra. Felébredtem, és úgy éreztem, hogy többé le se tudom törölni róla.

Megvolt a ballagás, semmi örömet nem éreztem. Később oldódott bennem a tompaság, tanulni kellett. Készültem az érettségire. Jelentkeztem az egyetemre, s ahogy írtam a kérvényt, Éva jutott az eszembe. Ettől kezdve kényszerítettem magamat, hogy újból és újból rá gondoljak. Visszafényképeztem magam elé az arcát, s lassan olyan élő lett bennem, mintha el 'se ment volna.

55