Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés

Letette a kannát, odajött hozzám. — Erzsébet — mondta, s az arcom a tenyere közé fogta. Egész közel hajolt hozzám, éreztem a leheletét: — Vigyázni fogok az arcodra, s most menj Jézus békességével.

II.

Jöttek a Medárd-napi esők, a pünkösdi rózsa hirtelen elvirágzott. A zárda körül olyan volt a fonott drótkerítés alja, mintha vérrel öntözték volna. Néha még arra mentem, aztán lassan elmaradtam. Csak belül éreztem valami ürességet. Később elhagyott az is. Néha, álmomban még szóltak az adventi harangok. Hallottam, hogy egy hihetetlenül tiszta női hang énekli: harmatozzatok, égi magassok. Erzsébet hangja volt.

Akkor már templomba se jártam. Pedig hiányzott a hűvös csend, a viaszillatú félho- mány. Egy-egy délután, amikor már utolsót harangoztak az esti litániára, ott ólálkodtam a zárda közelében, de az apácák nem jöttek ki a városba. Volt saját kápolnájuk, minek jöttek volna?Tudtam ezt én is, de a remény néha a lehetetlenség ködét is átvilágítja. Vártam, hogy feltűnik Erzsébet arca, s hogy nem jött, én is elmaradtam. Nem lettem hitetlen, de kezdeti vitáimban az játszotta a legfőbb érvet az istennel szemben: igazságtalan volt hozzám.

Aztán felgyorsultak az események. Ami a levegőben lógott, bekövetkezett. Bejelentették, hogy az egyházi iskolákat államosítják. Mi is felvonultunk, sodort bennünket az ének. Meg a kor, amivel együtt habzott a kedvünk. Lengettem a zászlót és fújtam a többiekkel: „Soh’se hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban”. Az utcákon bámész csapatok álltak és hallgattak bennünket.

— De szépen mondják — jegyezte meg olykor valaki, s ettől még inkább tűzbe jöttünk. Új és új indulókat tanultunk, addig nem hallott énekeket. Pestről népi kollégisták jöttek, szerveztek, tanítottak bennünket. Volt köztük egy lány is, Váci Évának hívták. Nagy melle volt, kemény, világos kék pillantása. Remekül tudta a népi táncokat, szervezett a mi iskolánkban is egy csoportot. Velem volt legjobban megelégedve, azt mondta: hallod, neked rááll a lábad. Én ezeket ismerem — mondtam csendesen, erre azután engem hívott, ha egy-egy lépést be kellett mutatnunk. Mikor először fogtam meg a derekát, szinte alig érintettem.

— Andris lelkem — nézett rám szigorúan, fogd meg a derekamat, nem vagyok én üvegből. Ha táncolsz, ne csak te érezd, a lány is, hogy vele vagy.

Átfogtam a derekát, majdnem átértem.

— Ez az — rántotta hátra a vállát, s a melle egy leheletnyit hozzám ért. Furcsa és titkos izgalmat éreztem.

Majdnem éjfélig tartott a próba, utána azt mondta:

— Kísérj haza, még eltévedek ebben a girbegurba városrészben.

Mentünk egymás mellett, hallgattunk.

— Na beszélj — karolt belém, s benne nem volt semmi félszegség. Bennem annál több. Kiszáradt a szám, nem tudtam meg se szólalni.

— Hallod-e — állt meg hirtelen — te még érintetlen vagy.

Hallgattam, kacagott.

— Na jól van, bújt a fejével a vállaltihoz, nem kell úgy megriadnod. Tudod, ezután gyönyörű világ jön.

Ezen eltűnődtem, de akkor már a Domb utcai szállásukhoz értünk.

— Hát akkor, itthon volnék — állt meg és szembe fordult velem.

Báván és idétlenül magasodtam mellette, láttam a gyönge holdfényben is, hogy mosolyog.

— Tudod, amikor azt mondtam, hogy gyönyörű világ jön, nem túloztam. Jegyezd meg, a mindenség küszöbén állunk. A mi nemzedékünk minden lehet. Szabadság van, egy egész nép szabad lett. Neked meg — s itt már éreztem az évődést a hangjában — ha akarsz, szabad szerelmesnek is lenned.

54