Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés

— Tudja — mondtam — én tulajdonképpen nem is szeretem a teát.

— Akkor miért issza? Adhatok kávét is.

— Maguk minden nap ezt reggeliznek? Teát, kávét?

— Nálunk az étkezésnek nincs jelentősége. A lélek a fontosabb.

— S az miért?

— Hogy hozzáhangolódjunk az istenhez. Ő a mi vigaszunk. Jézus nemcsak velünk, bennünk is jár.

Rajongva beszélt, látszott rajta, hogy lebeg a ruhában. Az arca megnyúlt, csak a szeme maradt a régi.

— Maga már föl van szentelve?

— Úgy érti, hogy letettem-e a fogadalmat?

— Úgy.

— Pünkösdkor leszek véglegesen tagja a rendnek.

— Azt rosszul teszi — szaladt ki a számon.

Megrettent, mintha káromkodtak volna a jelenlétében.

— Csak azért mondtam, mert mindenki beszéli, rövidesen feloszlatják a szerzetes- rendeket. Az apácákét is. S akkor mihez kezd?

— Miért oszlatnák fel?

— Mert ilyen világ van. Az iskolákat államosítják, s az egyháziak alighanem utolsó napjaikat élik. Maga mit tanít?

— Kézimunkát, éneket.

— Jobban tenné, ha elhalasztaná azt a felszentelést. Kevesebb megrázkódtatással járna a világi életbe való visszatérés.

Már rég megittam a teámat, a kis terem, ahol ültünk, egészen megvilágosodott. Valamilyen kósza orgonaillat a csukott ablakon át is beóvakodott.

— Miért mondta ezt el nekem?

— Nem tudom. Én egy decemberi hajnalon láttam magát először. Ministrálni jöttem, az adventi misére. Maga engedett be és a roráte után maga engedett ki. Azóta maga nem hagyott el engem. Jön velem, bennem jár. Pedig sem a világi, sem a rendbeli nevét nem tudom. Csak az arcát és a szemét ismerem. Meg azt az anyajegyet ott a szemöldöke mellett.

Hallgatott, a hosszú pilláktól nem láttam a szemét.

— Most megbántottam.

— Dehogy is. Csak szomorúvá tett.

— Sajnálom, nem akartam.

— Nem úgy gondoltam. Mirólunk azt hiszik, hogy minden, ami a földi élettel kapcsolatos, felsebez bennünket. S főleg akkor rémülünk meg, ha a szerelemről beszélnek előttünk.

— Tudja, hogy arról beszéltem?

— Advent óta hallom. A szívemben. Mi is csak emberek vagyunk, kintről jöttünk és egy darab világot én is hoztam magammal.

— És most mégis engedi, hogy felszenteljék.

— Legyek hálátlan?

— S inkább boldogtalan?

— Istent szolgálni legalább olyan öröm, mint az örömről lemondani.

— Milyen örömre gondol?

Zavarba jött, hallgatott, felemelte a teáskannát, de ingattam a fejem, hogy nem kérek.

— Milyen örömre gondol?

— A fiú, akit még gyermekkoromban szerettem, megígérte, hogy engem vesz feleségül. Később, amikor már tudta, hogy mi a gazdag és mi a szegény, elfelejtett. Hát ilyen banális ez az egész. Minden öröm törékeny. Mint a tojás, ha kőhöz koccintják.

— Kőhöz — ismételtem meg csendesen. — Egyik szív ilyen, a másik meg olyan. Némelyik összetörik. Legalább a nevét mondja meg.

53