Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés

— Én nem reggelizem. Böjtötök. Advent van.

— Akkor én sem reggelizem. Én is böjtölök. Nekem is Advent van.

Jól számítottam. Rám nézett. Zöld szeme volt, szelíd tartózkodással.

— Inkább üljön le — mondta. — Elfárad a nyakam.

Leültem, közel állt hozzám. Felemelte mind a két kannát és várakozott. A teste teljesen védtelen volt. Nem éreztem semmi zavart a közelében.

— Egy kis teát — adtam meg magamat.

Emelte a kannát, a bő ruhaujj felcsúszott a karján. A bőre fehér volt, a hóra emlékeztetett.

— Kalácsot is egyék — mondta rábeszélően.

— A teát is csak a maga kedvéért ittam meg. Ez meglepte. Álltunk tétován, s az volt az érzésem, ha megfognám a kezét, azért se szólna. Nem nyúltam utána, de a mozdulat ott maradt a kezemben. Megérezte és lehajtotta a fejét.

— Hétfőn is maga jön ministrálni?

— Jöjjek?

Nem mondott semmit, a kapuig kikísért. Szótlanul jöttünk egymás mellett. Az ajtónál megálltunk és azt mondtam:

— Ugye, most maga is azt érzi, amit én?

— Maga mit érez?

— Szomorúságot.

A szeme nagy lett, látszott benne a hó. Csend volt köröttünk, még épp hogy csak világosodott. Valahol harangoztak, úgy szállt, mint az angyalsuhogás.

Nem tudtam, hogy kerültem az iskolába. Egyszer csak ott ültem az osztályban, az utolsó padban, az ablak mellett. Kinéztem a nagy kertre, a fákon vastagon megült a hó. Az apácák rendháza ide látszott, s az jutott eszembe, hogy hányszor és hányszor néztem én már azt az épületet, s mindeddig nem jelentett a számomra semmit. Egy volt a sok közül, ház, magasabb, mint a többi, körbekerítve, s hogy belül mi történik, hogyan élnek, kik vannak ott, nem is érdekelt. Az orsolyita nőknél olyan tanítórend volt, mint a férfiaknál a piari. Reggelenként láttam őket, vezették a zárdistákat a templomba. Legtöbbjüket arcról ismertem, volt, akit személyesen is. Csendesek voltak és finomak, valami titokzatosság lengte körül mindegyiket. Azt az apácát azonban, akivel péntek reggel találkoztam, még soha sem láttam. Valószínűleg novícia volt, előtte még a végleges felszentelésnek. S akkor eszembe jutott, hogy nincs az ujján karikagyűrű.

Azon a napon valami furcsa történt bennem. Észre se vettem, hogy kicsengetnek, hogy becsengetnek, ha felszólítottak, feleltem, ha kihívtak a táblához, mentem, de mindent valami révületben. S az volt a legkülönösebb, hogy az apáca arca is velem volt. Mintha ott nézett volna a szememben. Aztán elmúlt, de belül csak megmaradt az érzés zavara.

Már el is feledkeztem volna az egészről, amikor egy május végi napon Bácskai atya megint magához intett és megint azt mondta: holnap ministrálni kell az orsolyitáknál.

— És Horváth Laci?

— Egerben van, felvételizik.

Ez a hülye is most lesz pap — gondoltam magamban —, amikor mindenki azt beszéli, hogy államosítják az egyházi iskolákat. Ő tudja — legyintettem, s éjjel azt álmodtam, hogy feloszlatták az orsolyiták rendjét is, s az a novícia, aki teát adott, jött mellettem egy kartonruhában, fújta a szél a haját, épp akkor volt növőben, olyan színe volt, mint a fényesre szőkült árpa.

Háromnegyed hatkor megint ott voltam a zárdánál. Bekopogtam, s már nyílt is az ajtó. Csak álltunk, néztük egymást az apácával. Ő is megismert. A szeme most már viszonozta a pillantásomat, de volt valami, amit a múltkor nem láttam. Mentünk egymás mellett, én sem mertem megszólalni, ő is hallgatott. A mise után megint megvárt és bementünk abba a kis helyiségbe, ahol télen is reggeliztem.

— Most is böjtöl? — kérdeztem csendesen.

Elmosolyodott, s töltött magának is a teából.

52