Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Boda István: Az utolsó advent: elbeszélés
В oda István Az utolsó advent X JLdvent második péntekjén Bácskai atya, a hittantanárunk odaintett magához: B. Tóth fiam, holnap reggel hat órára legyél az orsolyiták kápolnájában, te fogsz ministrálni. — Ott leszek tisztelendő úr, de Horváth Laci nem fog megsértődni? — Nem. Beteg, helyettesíteni kell. — És beengednek majd? — szóltam Bácskai atya után. — Igen. Én már felírattam a nevedet, csak meg kell mondanod és bevezetnek a sekrestyébe. Másnap már öt órakor elindultam, messze laktunk a várostól. Egész úton esett a hó, kemény hószálak tapadtak a hajamba. Elég hitvány kabátom volt, átfújta a szél, elgémberedtem, mire beértem a zárdához. Kopogtattam az ajtón, a kis négyszögletű nyíláson megvillant egy női tekintet. Kinyílt az ajtó, bementem. — Laudétur — mormoltam. — In aeternum — susogta az apáca és intett, hogy kövessem. Mentem utána, láttam, hogy vékony alakja van, s úgy jár, mintha lebegne. Ott voltam egész a közelében, s lehet, hogy a hónak volt az illata, de én azt hittem, az övét érzem. A járdát már leseperték, pihézett az ég, s az út kristályokkal volt teleszórva. Már majdnem a kápolnához értünk, amikor az apáca megbillent. Egy szempillantás alatt mellé léptem és óvatosan megfogtam a könyökét. Az érintésemtől vagy az eséstől rémület ült ki a szemére. De a reflex őbenne is működött, s belekapaszkodott a karomba. Ezen ő is meg én is elcsodálkoztunk, és egy pillanatra csak álltunk, mintha megmerevedtünk volna. — Köszönöm — rebegte, s a halvány hóesésben láttam, megpirosodik az arca. Bekísért a sekrestyébe, s ott átadott Bácskai atyának. Bácskai atya magához vette a kelyhet és a misekönyvet s kiléptünk a kápolnába. Megszólalt a harmonium, halkan, szelíden lebegtette az adventi énekeket. A szentélyben három-három gyertya égett, finom fényükben világított az oltár damasztja. Szerettem a templomok csendjét, a roráték hangulatát. Az orsolyiták kápolnája meg különösen is szép volt. Az oltárkép megnyúlt, mint egy Greco-festmény, és egy hihetetlenül tiszta hang énekelni kezdte: „Harmatozzatok égi magasok.. Lassan enyhült bennem a didergés. Tettük a dolgunkat Bácskai atyával, s mikor az apácák az áldozórácshoz térdepeltek, s egyenként az álluk alá tartottam az aranyozott tálkát, észrevettem azt az apácát, aki a kápolnába vezetett. A szemét lehunyta, de az arcán látszott az izgatott pirosság. Meg az anyajegy a szemöldöke mellett. Olyan volt, mint egy vékony holdkaréj. A Deo gratias után visszatérve a sekrestyébe, próbáltam kitalálni, melyik sorban térdepel, de a sok fekete fátyol mind egybefolyt. Már éppen indulni akartam, amikor nyílt a sekrestyeajtó és belépett az apáca. — Xavéria anya kéri, hogy jöjjön reggelizni. Kérdőn néztem Bácskai atyára. Bólintott, elindultam az apáca mögött. Beértünk egy tiszta kis helyiségbe, ott már meg volt terítve. Kalács, egy csésze és két kanna volt az asztalra készítve. — Kávét vagy teát kér? — kérdezte csendesen az apáca. — Amit maga — mondtam s néztem, hogy hátha rám nyitja a szemét. 51
