Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész
Az állam is sietett eléjük, hogy értelmét lássák. Az agitátorok után „agramókusok” jöttek. Nem sokkal később megérkeztek a Zetorok, a nagyeszű vetőgépek. Pénzek is csurrantak-csöppentek. A bátrabbja nem dugta a szalmazsákba. Villanyra működő kukoricadarálót vett. Mosógépet. Zománcos fürdőkádat! Azelőtt a jegyzőé is csak cinbádogból volt. „Mit akar ez? Régön csak a kastélyos urak tötték zománcos kádba a feneküket. Nem sajnálja rá a pénzt? Mit csinál vele? Fürdik? Motorbiciklit vett. Azelőtt az ócskán szerzett gyalogbiciklin paripázott, ha tehette.” Alig hitték, hogy utolérhetnek vágyaikon túl létező eszközöket. Életük egyik fele tagadta s csúfolta az ilyen tárgyakra való áhítozást, költekezést. A másik énjük vágyta. „Én is mögtöhetöm, mögengedhetöm magamnak. Nem csak hogy utána megyek, meg is hajazom!” A régi virtusok abban tetejéztek, ki tud ötven szilvásgombócot magába hajigálni fél éjszaka, egy liter pálinkát meginni, 120 kilós búzás zsákkal a padlásra hágni. A baromi erő köllött. Az észnek nem volt beleszólása. — De minek a mosógép? — Hogy mosson. — De mit csinál addig az asszony, amíg a gép mos? — Szereti az urát. — Akkor vöszök én is — így a másik. Mire a harmadik: — Összevásárol minden limlomot. Olyan, mint a szarka: ami fényes, az köll neki! Ahelyett, hogy a házát tenné cserépre. Ha Kunágotán esik az eső, nála már csurog a szobában! — Nem üt az már a régibe egy szöget se. Nem érdemés. A kolhoz földgyalujával eldúratja, téglaházat rakat. Fürdőszobát bele. Csüvön jár abba a folyó víz is. — Tőgye, ha töheti! Hanem én sem tartom magamat hitványabbnak. Rakatok olyat, mint ő! Mögsenyvedtem én azért! Rakják az előtte való házat. A szomszéd megy utána. Nyomják az övét is. A szomszédén a födélszéket fázzák. Na, ő két arasszal magasabbra téteti a magáét. „Ne lögyönek egyformák!” Az övé magasabb lesz. Megharagszik az előtte járó. Hévérekkel emelteti a födélszéket, följebb megy két arasszal a szomszédénál. A tizedik nyugodt esztendőben megtermett az első emeletes ház. Azelőtt csak az uradalmi magtár, malom emeleteskedett. Most lakóház néz nyolc szemével a köves utcára. — Menjünk utána? Az egyemeletest csak kétemeletessel lehet lepipálni. — Marhaság! Nem ettem bokszot. A „bírom úgy, mint te,” „győzöm úgy, mint te” mégse rakatott mézeskalács házat, nem csokoládéból cserepezték a tetejét, nem kolbászból fonták a kerítését. Pedig a jólét legtetejét ismerték. Mondták is a boldogságban élőkre: ez borban mosdik, kolbásszal törülközik! Pénzbéli korlátok is jelentkeztek, amit az észjárás is szabályozott. Volt, aki a FAKSZ-os házát, ONCSA-házát bővítette. A kéthelyiséges kis muszály-lakhangyit toldta meg belülről való portáján egy harmadikkal. Piszkos konyhával. Ahol szárízikkel, szeméttel tüzelhetett. Volt, akinek ez olyan szépen sikeredett, hogy sajnálta elkormolni. Ragasztott mögéje egy füstös konyhát. Töhette. Az is nagyon finumfánumos. Sajnálta rongálni. Ragasztott hozzá. Azt bújta egész nap. Abban is aludt. Utoljára kint lakott a kertlábban. Azok a fiatalok tehették ezt, akik erejük teljében érték meg a változást, akik fölismerték benne a lehetőségeket. Módjuk, kedvük, eszközük lehetett, s tudtak vele élni. A falu tömegembere örült, ha megcserepezte egykori ciroktetejű házikóját, villanyt gyújthatott benne, gyerekeit böcsülettel kiházasította, netán egy üres portára csöppenthet- te. Ennél többre a legszebb álmában sem kanyarodott fátyolokban járó képzelete. Mohos házaikban szegények maradtak azok az embercsapatok, amelyeket öregkorban ért utol a trombitaszó. Szegényházi szegénységig nem süllyedhetnek. Fölkarolja őket a család. Ha az nincs, az állam. Ahogy az orvosi tudomány kinyújtja az emberi életkort, kapogatnak belőle a szegény öregek is. 44
