Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész
— A zsidók! — Okai azok a piszkos reakciósok! — Az a piszkos politika! — Az a piszkos imperializmus! Tajtékzó harag. A harag rossz tanácsadó. A fél falu ölte a másik felét. Az 53-as kormányprogram nem feledtette a sajgó fájdalmakat. 56-ban bekomorult az ég. Elégedetlenek rontottak a községházára. Vasvillákkal szorongatták a tanácselnököt. A beszolgáltatási hivatal iratait, adókönyveket a nagyteremben fölgyújtották. Szétverték a szovjet katonák temetői emlékművét. Letartóztatták az újért fáradozókat. A baloldal védtelen, mint a házatlan csiga. Ásó, kapa, vasvilla a fegyverük. Annyit tudnak összeriadtukban, hogy olcsón nem adják! — Mit nem adtok? — szóltak be a törött ablakú pártház hirtelen börtönné alakított cellájába az elégedetlenekből verbuválódott őrök. — A szabad életünket! Azt nem adjuk alkuba! — Ugyan, szabadon éhezhettetek, nincstelenkedhettetek? — A ti világotokban is az volt a sorsunk, s kilátás sem belőle. — Nahát most van kilátásotok! Letolom a gatyámat, nézzetek a kukkerba! — Azon a sötét éjszakán Szolnokon megszólalt egy erőteljes, megnyugtató hang: — Engedjétek el egymás torkát. Védjétek meg a munkások, parasztok hatalmát, karol- kozzatok össze ... Rívások, remények A megbolydult sorok rendezése eltartott három évig, amikor fölharsant az országos trombita: be a közösbe, be a közösbe, be a közösbe! Fogcsikorgatva, lábukat támaszra hányva vánszorogtak. A mögöttük levő éveket sem kívánták vissza. Ríttak, mulattak. A kocsmák hajnaltól másik hajnalig tömve emberekkel. Egy teremben három kórus is fújta egyszerre: „Nincs cserepes tanyám ... sem szűröm, sem gulyám ...” A másik csapat a terem közepén kupacolt: „Sej, de élet, élet, betyár élet, Mivel vagyok adós néked ... Sej, de lerovom az adósságom, ha ...” A harmadik sem hagyta magát: „Eladtam a lovamat, meg a kocsimat...” Szép tiszta, hosszú, nagyhavú tél tanyázott rajtuk. Józanító friss szelek szaladoztak, szárították a földeket. Mindenkit kicsalogattak, akiben lüktetett a verő. Hogy lesz a táblásítás, mi lesz a Szárcsával, mi a Csillaggal? Kinek a kezére adják? Brigádokba szerveződtek, fogatosok, cirkosok, dohányosok, kertészek, tyúkászok, pulykások, mustármagosok, olajretkesek, állatgondozók, bognárok, kovácsok. A hóval nem olvadt el a szorongás. Belül is kétfelé szaladt az érzelem. Kifelé divatos volt ellenkezést mutatni. Ha trágyát hordtak, nem villával hányták le, borították föl a kocsikat. Törik, szakad a szerszám. Sajnálták pedig.Ismerték egymás eszközeit. De hát nehogy már örömkatonák legyünk! A másik belső parancs azt követelte: élni köll, élni köll, élni köll. Sokáig úgysem lehet magunk ellen tenni. Hát a magunkét, a magamét rontom! A kevermesi parasztember a mi határunkba tévedt. Látta, hogy gürcölnek a dombirato- siak. Pirongatta őket: — De mögszerettétök! Úgy serényködtök, mint a magatokéban! Szégyellték a dombiratosiak. Mintha lopáson kapták volna őket. — Mink mindig is szerettünk dógozni. Kenyerünk, orvosságunk a dolog. Azt még a kolhoz se birja tőlünk elvenni! Az ördögöt is kihajtjuk a lukábul, ha értelmét látjuk! 43
