Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész
A közös! A régóta hírlelt, fogat összevacogtató közös lehet a kivezető út! A közös konyha, közös asszony, közös gyerek, a csajkarendszer! 1949-ben 13 agrárproletár írásban fogalmazta meg, hogy Béke MGTSZ néven termelőszövetkezetet alakít. Állami tartalékkal együtt összeteszik 132 hold földjüket, eszüket, hitüket. Jenei Béla, volt uradalmi első kaszás, és kishaszonbérlő, harmados földekkel bíbelődő, tiszta magahordású, észjárású ember elnökletével nekivágtak a siralmas új közösnek. Már a szándék is istenkísértésnek számított. Az UFOSZ-isták előtt is olyan hajmeresztőnek látszott ez a lépés, hogy utálkozásában egybekovácsolta őket a régi kisparcelásokkal, középparasztokkal. Aranyoskodva, örökké tudtukra adták megvetésüket. Mikor kocsmák szent berkeiben szállították őket egy-egy féldecire: — Gyertek, igyatok, ti vagytok az anyátoknak a legkedvesebb kőikéi, akikkel a többieket ijesztgeti! Úgyis csak azért álltatok csomóba, hogy a magunk két látó szemével láthassuk, mitől kell igazán rettegnünk! Vigyázzuk minden lépéseteket. Ha haladtok, utánatok eredünk. De ha ti is csak kézihajtású csirkedarálón őrlitek a lisztet, hogy a malmi vám is megmaradjon, abból süttök a görhénél is alábbvaló kenyérnek csúfolt vakarékot, aminek olyan a harapása, mintha köszörűkőbe akasztanánk a fogunkat, hogy a szemünk könnye is kicsordul az erőlködéstől, a szomorúságtól, hát akkor le vagytok ti pipálva a csomótokkal! Amikor 1949 decemberében, Sztálin születésnapján a falu utcáin kigyulladt a villany, az örömmámor mellett a természetesnél nagyobb árnyékot vetett a fény. A csoportistáknak az vetették oda: „csak azért ég, hogy éjszaka is lássuk, mekkora nincstelenségbe kavarodtunk!” Amikor Mezőkovácsháza, Battonya, Lökösháza között a sokszor megálmodott kisvonat megindult, az öröm lefokozódott: „Azt is csak azért építtette az állam, hogy vonaton mehessünk kúdulni! Lovunk nincs, gyalog nem győznénk, hát szállhatunk vasútra. Hamarább benyithatunk a járási hatalomhoz, hogy adjon kölcsön kenyérnek valót.” A falu éhezett. Az új földesek jobban, a csoportisták azoknál is inkább. Egyik évtől a másikra a gépállomások sem tudtak fordítani a helyzeten. Állat alig akadt, trágya sem, műtrágyának a hírét sem hallották. Maradt az ősösztönös paraszti buzgalom, dolgozni köll! A csoport kart- karbaöltve a hajnalok hajnalával ment kapálni. Reggeli helyett kiültek a fasorba. El is aludtak az éhezéstől. Kifigyelte őket a többi. — Világos nappal alszanak! Mennének el lopni! — Az sincs már, akitől volna mit. — Eldugta a kulák! — Elfeketézik az ügyeskedő nagyszájúak. Az éhes szikrázó szemű dühös. Énekelték a divatos csasztuskát: „ .. .Megállj piszkos kulák, Nem lesz kukoricád, Az állami góré mellett Szétrúgjuk a p.. .ád....” Az osztályharc élesedett a nagypolitika elképzelése szerint. Folytak az élelmiszert hajku- rászó házkutatások, letartóztatások. Egy polyvásban elrekkentett ötliteres bődön zsír bűnjelnek számított. Egy első sonka, amit aratásra szorongatott a gazda, bűnnek számított. Az 1950—52-es aratáskor kenyéren, vízen, sárgabarackon kaszáltak az emberek. A kaszás háromszor, négyszer is lefeküdt pihenni, hogy összeszedje az erejét. A cséplőgépek munkásait rendőri segédlettel hajtották össze. Míg a fakilincses világban lesték a cséplő bandákat. Ha egy ember is kipottyant, hatan ugrottak a helyére. Most a kévehányó nem bírt megemelni 2—300 mázsa gazt. A szalmahordó elszédült a harmadik rudasnál, ahogy ment föl a kazalra. Vízipuskával locsolták eszméletre. Asszonyok jajgattak, átkozódtak. — Ti vagytok az okai, lusta kolhozisták! — Okai a kulákok! 42
