Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész
kutatva. Más bűnök pocsarába pottyant emberek is odataláltak. Ha nem maguktól, akkor vitték, kísérték őket. Az ellovatlanodott világ új földtulajdonosa bármire vállalkozott igavonóért. Volt olyan nagy létszámú család, amelyik emberfiámmal szántott fel vetés alá való földet. A másik a fejős tehénnek szóló jármot faragott, úgy túrta meg a magágyat. A harmadik kapával ugarolt, gereblyével vetett. A paraszt nem kalendáriumból olvasta ki, mikor kell a magot a földbe tenni. A legpoliti- kusabb gyűlések legökölrázóbb hangulatában is ott ágaskodott az örökös kérdés: — Jó, jó, eszünk, iszunk, sonkán, kalácson tengődünk, a puszta kezünkkel betakarítunk! De szántani is kéne. A közel háromezer holdas határt kapával nem győzné hat falu se. Vetés nélkül nem aratunk! Szántás nélkül nem vetünk! Igavonó nélkül nem szántunk! Az uradalmi ökrök, bivalyok, lovak, traktorok elmentek, amikor a kiürítés parancsa szólt. Jó. Nekiálltunk, kapával ugarolunk. És kinek a földjébe szórjuk a magot? Ki aratja le? Kié a föld? — Ülésezik az Ideiglenes Kormány. ígéri a földet! Kertlábas szomszédunk, Krista Ferkó nekilátott lovat teremteni. Lekvárfőző üstből, kastélyból ellopott réz függönytartó csövéből pálinkafőző masinát csinált. Eresztette a cujkát. A kukoricaliszetet élesztővel megerjesztette, főzte éjjel, nappal. Csüves kukoricával tüzelt alája. Bugyogott a pálinka, mint a veszett fene. Finánctól sem kellett féljen. Félte eleget, zaharin, tűzkű, szűzdohány csempészése miatt. Utálta. Föltette volna a fináncot villahegyre szúrva madárijesztőnek a mákföldre. A pálinka nagyon kellett. Bort soha nem termelt a falu. Ami szőlőket ismert az akkori tudomány, azok nem állták a szurkos fekete földet. Amit eperből, szilvából, körtéből az állami főzdében összegyűjtögettek, azt nem vitték a piacra. Ferkó a piacnak termelt. Úgy beletanult a főzésbe, a cujkát fölöntötte még egyszer, tisztázta. Pálinkái úgy ragyogtak, mint a kristály. Vitte Kevermesre Flórhoz, Kunágotára Marsihoz. A jónevű kocsmárosok híjával voltak az égetett italnak. Megkóstolták a kínálmányt. Meggyújtották a kanálban. Éget, mint a spiritusz. Hány száz liter pálinkát főzött össze Ferkó, tán ő sem tudná megmondani, de annyit bizonyos, negvenöt tavaszán az első gyulai vásáron megvett belőle egy kopottszőrű szürke gebét. Vigyázott rá. Nem mert ráülni. Vezette. A faluba szaladó út első kocsmájánál, az Aranykapcánál megállt. Inni is kéne, a kocsmai mustrálás is bizserít az ember gyerekének szívén. A sánta ló látására kitódult a kocsma. Ritka madár az ilyen jószág szegény ember kezén. Az innensőn is innen Amikor birtoklevéllel megerősítve 475 ember között kiosztottak 1300 hold földet, ott maradt még 58 igényjogosult nincstelenül. Napszámosnak nem kívánkozott, cselédnek nem állhatott. Másfelé tekingélt ki a szülőfalujából. A városi munkanélküliek seregei is a ködökön lestek valami kis kereseti lehetőségre. Az újföldesek sem tudtak igazán örülni. Nem sajnálták pedig a földtől az emberzsírt. Küszködtek vele inuk szakadtáig. A község vezetése 1949-ben táblázatba foglalta a hozamokat. Búzából holdanként hét mázsát, kukoricából 18 mázsát takarítottak be. Ekkor sóhajtott a föl a dombiratosi párttitkár a napjainkban szállóigévé vált szavakkal: — Elvtársak, még az eredmények is elkeserítőek! A gyönge hozamok a szegény réteget suhintották meg leghamarább. Nem volt tartaléka tavalyról, tavalyelőttről. Kézből kapta fertálykor a szalonnát, lisztet, sót, petrót, az aprópénzt. Most azt sem. Az új demokratikus fórumok naponta tárgyalták a hogyant, miképpent, az okokat. Mi lehet a gyógyír a betegségre, a nyomor súlyos betegségére? 41
