Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész
A tömeg újjongott, amikor a kántor előkerült. Mikor a rábizott politikust nem akarta nyélen kapni, kicsit lábaujjára ejtették a rudasfának elillő karót. — A pap palástját meg tudtad fogni, amikor a sírba lökték? Pedig csak ijesztgették kevermesi módra. Negyvenhatban egy szegény pünkösdista család tagja meghalálozott. Kevermesen. A haldokló, a gyászoló Dombiratoson élő kommunista családnak azt hagyta az utolsó kívánságában, hogy pappal temessék. Szólították a kevermesi papot. Az a jámbor a hívó szóra nem mozdult. Szektás is, kommunista is, hát ő nem indíthat. Kántoruk nem volt. Jaksát lovaskocsira ültették, ki vele a temetőbe, kísérte két policáj. Jaksa a sír szélén. A pap összeborzongott. — Egy seppegős miatyánkot rebbentsen el érte, tisztelendő úr! A pap nem is hallotta, mit mondanak neki. Percekig álltak tétlenül. — Mégis pappal temetünk! Ha vasvilla esik is! Belelökték a tisztelendőt a gödörbe, három kapás húzta rá a földet. Úgy a térde kalácsáig. Nem ijedezett. Jaksa nyújtott neki segítő kezet, hogy mindig följebb léphessen, ahogy telítődött a sírgödör. Síri csönd utána. Harmadnapra az egész ország sajtója teli az élvetemetéssel. Köpdösték Kevermest. Elmondták mindenféle sarkából kifordult hitetlen pogány vad csordának. Dombiratos is kapott a szidalmakból, pedig a hitek lángjai tán sohasem égtek magasabban, mint abban az időben. A községházán a tanácsok 1949-es megalakulásáig a régi közigazgatási formák között csurdogált az élet. Jobb, ha csöndben vannak! Amúgy sincs rájuk bízva, mivel a sokféle társadalmi- és pártfórum dolgozott akkora erővel, hogy azzal három megyét el lehetett volna kormányozni. A községházára ritkán nyitottak be a lakosok. Az adóügy hallgatott az első években. A községházán a régi jegyző vezette a hivatalt. A tömeg tisztelte, mert nem szaladt el a faluból, amikor a nadrágosok megszaladtak. Nem is volt rá oka. Sorköteles korában nem akart a királyi román hadseregben szolgálni. Átszökött Nagyi- ratosról Dombiratosra. Szegény rokonai pártját fogták. Jobb családokhoz ajánlották béresnek. Amikor Nagyszalontán szerzett négy polgárijával Battonyán elvégezte a jegyző-tanfo- lyamot, visszatért községi írnoknak. A hivatali lajtorján lépdelve a főjegyzőségig emelkedett. Kisdarab földet örökölt. Ragasztott is hozzá. Annyira soha nem vitte, hogy a megsüppedt földházát téglás új házzá senderítse. Faluvezető léttére vasárnaponként templomözott, de azért nem kergette el szegénysorsú rokonait, mert azok más zsoltárokból zokogták föl bajaikat. Ismerte a falu jobbjainak új világba vetett titkos reményeit. Tőle sem lehetett az távol. Az első tanács alakulásának idején közelítette meg nyugdíjas korhatárát. Marasztalták titkárnak. Betegségére való hivatkozással nem vállalta. Hanem a közvetlen főjegyző elődje, aki vagy tíz év óta nem élt már a faluban, kirántotta a gyufát. Haragudtak rá. Hatalma idején a dobra jutottak vagyonát szerette elkacsmarni. Százterítékes dáridókat csapott Csabán, Gyulán. Személyautót vett. Elgurult vele tíz hold földje. Bebiztosította. Fölgyújtotta. Ártatlanok fizettek, ültek miatta. Amikor az innenső világ eseményei kergették egymást, mindenki szeretetében Dombiratoson óvónősködött a lánya. Pesten az éhkoppot verte a lakosság. A régi jegyző levonatozott a lányához egy kis élelemért. Az utcán, az első ember, akivel találkozott, éppen pumpálta a biciklijét. A jegyző köszönt neki. Az meg úgy is fogadta, a pumpával beverte a fejét. A nép összeszaladt, a policájokkal együtt. Lovaskocsira ültették, vitték a mezőhegyesi gyűjtő- nevelő táborba. Akkoriban már nemcsak nadrágosok, régi urak kiszolgálói tömegeitek a bivalyistállókban, de közbűntényekben meghempergőzött nincstelenek is, akik nagy éhségükben az uradalmi kriptályokat fölverték, koporsóit kiforgatták kincsek, mesés aranykincsek után 40
