Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész
Üres hassal nem lehet muzsikálni. Harsogásuk beszaladozott Kunágota, Kevermes, Kamarás kertlábjaiba. Mikor melyik határrészben húzták a mérőláncot. Az utolsó parcellán is olyan szívből szakadó erővel fújták, hangszereik tölcsérei majdnem kirojtolóztak. Nevüket érdemes ideörökíteni. Kaposvári János primkürtös, Kócsó Isván kontrás, Puskás Sándor baritonos, Bognár József klarinétos, Báli Pál másodkürtös, Verik Kálmán nagydobos. Nemrégiben valami dolgom akadt Puskás Sándor bátyámnál. Betérítgetett a tiszta szobába. Tekintetem rátévedt a baritonra. Ott ékeskedett a páros ágy fölött. Ahol vallásos családoknál a Madonna olajnyomata szokott lenni. A látvány ezer emléket zajgatott föl bennem a rezesek virágkorából. Mondom neki: — Ugyanvalóst, Sándor bátyám, mikor pászította utoljára szája szalonnájára a musti- kot? — Hát gyerököm, mióta az első fogaimat is kicibálta az élet, én ezzel a szerszámmal nem puszilódtam. Fog nélkül nem lehet fújni! — Azért a régi szép idők emlékezetére, pár hangot csalintson már elő belőle, legyen olyan szives! Maga szépen szólózott annak idején! Leakasztja az öreg a szögről a baritont. Megtörli könyökével a mustikot, belefúj. Száz pók kiszalad a tölcsérből. — Na, látod. Hát idejutunk! Árokparton A kocsmát sem bújta minden ember. Meleg nyári estéken, amikor a sötétség kiverte kezéből a szerszámot, elvégződött a jószág, a ház körül, egy köcsög aludttejjel kiült az árokpartra vacsorázni. Ha egy ember kiült, mellételepedett a másik. Aztán azok szomszédai, meg a gyerekek. Teliülték az árkot. Az első szó elgurított száz másikat. — Nahát máma Berkes Jóska is megjárta! Reggel kimentek a határba, az asszony otthon maradt, kenyeret sütött. Azon frissiben a kasfar szénájába dugta, ment ő is a többi után. Kiért, a lovakat a kocsihoz kötötte, bele a kukoricába. Délre megéhültek. Gondolták a friss kenyérrel kibékítik magukat, mert früstökre csak éppen hogy ettek. Egy falat kenyerük se maradt. Megették a lovak. Éhen maradtak. Az éhes ember mérges. De baját nem kiáltja a világ hahotájára. Egyik fiú lóháton lüktet haza a harmadik kenyérért. Három órakor ebédeltek. A földszomszédjuk nem állta meg szó nélkül. Átkedveskedett. — De urasan osztok! Háromkor, mint a kastélybeliek. Teliszájjal nem lehet válaszolni. Nyeltek. — Jó is tette a szomszédja. Tömi köll a Berkes szúrójábul. Szégyöllje már magát. Mindenben olyan finumfánumos, akár a tejbetök. Dicsekedett a kocsmában, hogy lábrava- ló gatyát csináltatott. Mikor kérték tőle kölcsön a lovait, azt mondta, mindenkor képviseli a jogait a lovaival szemben. — Hát arra is szóval, kényös. Nem adta oda. Nemhiába valamelyik amerikai bányát túrta értük vagy tíz éven keresztül. A legyet is lehajtja róluk. — Na, hogy bújjon beléjük! Nem is enged föl senkit a kocsijára. Elmegy hajnalonta a gyalog munkások mellett. Fél, hogy leszakad a lova farka, ha egy-két mezítlábas mögéje ül? — Az anyád szakállát! Nem jól mondod, szomszéd! Hogy a lapátok kaszába venné föl a gyalogot? Teszem azt, ha ekét, boronát visz a kocsiderékban. Jól kiabrakolt lovai megugranak egy fölröppenő fácánkakastól. Rántsák a kocsit, essen bele valamelyik utasa az ekébe, boronába, kész a baj. Szívességet tett, mehet érte pörösködni. 35
