Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész
termeljen magának a gányó, meg kukoricát, takarmányokat. Ezek mellett vállal harmadost, felest. Alig átment más földjeire egy kicsit, hogy ezt-azt lendítsen magán, már integet néki a dohány. Kapálja hatszor, kaccsozza háromszor, sült leveleit töri két ízben, hogy a szemét ne szívja el az erőt az értékestől. Aratás körül töri a dohánylevelet. Hordja pajtára, fülleszti, fűzi, kukázza, sűrű sorokban akasztja a szellős pajta horgas fái közé. Amikorra a kukorica, cirok, répa hazatalál, kezdődik a dohány simítása, osztályozása, csomózása. Ott a karácsony már, amikorra bemázsál. Ez a gányók aratása. Ha ragya nem ütötte, és sok az első osztályú, ha aszály nem húzta le a mázsát, ha jég nem lyuggatta a levélzetet, s jól nyomja a súlyt, ha a furulyás bogár nem bántotta a töveket, és zölden hozta a később sárguló füstölni valót, ha szelek, dűtő-borító viharok nem abajgatták a dohányt, akkor jól zárja évét a gányó. A dohánykertészek ilyenkor az egész évet ünnepelve lakomákat csapnak, ami fölér a disznótorral. Bográcsban főznek, mulatnak a másnapi kivilágosodásig. Rossz évben, éhen bőgtek a dohányosok. Hordóban savanyított káposztán, hagymán, tejen teleltek. Szedegettek föl előlegeket. Hozómra éltek. Nincs annál keservesebb kenyér. Adósságra kapálni olyan nehéz, mint muszájból szeretni. Ezért aztán a Galu Tóthokból alakult dohányos család sarjadéka, a Puskások ivadékaival összebandásodva csak hétvégeken vette elő a nyirettyűket, cimbalomverőket. Elnehezült kezük mégis úgy szaladt a húrokon, mintha egész héten a szombat esti táncmulatságra készülődtek volna. Rázendítettek. Kirázták a legényeket a gatyából, a lányokat a háromaljú szoknyáikból. „Júniusban nem esik a hó, Januárban fürödni nem jó, Februárban nincsen aratás... Egy tojás, meg egy tojás, az két tojás A brázai sósborszesz egy korona, egy korona, két üveg ára az két korona, az két korona, A használati utasítás mellékelve van, hogy Júniusban nem esik a hó, februárban fürödni nem jó ...” A Puskásokból három banda is elkelt volna a kocsmákban, lakodalmakban. Nem lehetett őket a szögről leaggatni. Nem a hegedűjük után éltek. Több volt a mulatozásra, muzsikaszóra vágyó ember. Ezért a leszek-legényekből szerveződött egy banda, Karsai Jóska prímáskodott benne. Jó fülű gyerek volt, a társai is „odabasaveltak, ahová köllött”, mégis a cirokbanda elnevezést kapták. A tánctermet nem tudták telitölteni hangjukkal. Dörzsöltek pedig buzgó igyekezettel. Szegényesebb lakodalmakba azért őket hívogatták. Rezesek Anyagi, észbéli tehetség kellett ahhoz, hogy valakinek reze legyen, fúvós hangszere. Egy-egy trombitaszólóban is megharsant esténként a faluban. Árva ez magában, akár az özvegy gólya. Mint a víz nélküli kút. Bandában tudott az erejére kapni. A rezeseket hamarébb nevezték bandának, mint zenekarnak. Becézték őket locsolósoknak, réznyakú- aknak, tölcséreseknek, trottyosoknak. Nem bánták. A törpék vagyoni létrájának legalsó fokán kucorogtak. Arról is leért már a lábuk. A föld nem követelt tőlük annyi erőbefektetést, amennyivel bírtak. Bár a muzsika sem jelenthetett nagyobb anyagi előnyöket nekik. Jókedvük volt annyi, három százholdas gazda portáját betöltötte volna. A vonósokkal ellentétben, szolgálatkészebbeknek is mutatkoztak. Ha egy szerelmes érzelmektől gyötört legény éjszaka évadján fölverte őket, hogy gyerünk szerenádozni, öt perc alatt összetrombitálták egymást. Mentek sokszor tán csak úgy 33
