Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - VI., befejező rész

/

— Hallja-e hé, kenyeret köll sütnöm. Élesztőm van. Só egy szem se a háznál. Adjék ide hat fillért egy kiló sóra!

— Nem adok én, Vera! Titeket az isten se győzne pénzzel. Mit élhetetlenkedsz? Most hoztam a kommenciós szalonnát. Kaparj le róla késheggyel egy süttetre valókát. Ne pazarolj vele. Jusson belőle másra is!

Az öreg Gyura verte tovább a citeráját, míg a holdvilág be nem nézett az ablakán. Énekelt:

„Kérges a tenyerem, a tenyerem,

Azzal keresem a kenyerem,

Azzal keresem a télire valót,

Babámnak a sárga csizmára valót.” / /

Hegedű lappanghatott a faluban akár ötvenig való. Azok közül örök némaságra kárhoztatott néhány, mivel cincogtatójuk régen elköltözött az ámyékvilágból. Az egerek ették le róluk a bélhúrt. A híres hegedűs lekapta olykor a mestergerendáról, rárántott. Az alvó macska leugrott a kemencenyakról, kikéredzkedett.

Egy bolondos észjárású, jó kezű suszter, aki szép lábbeliket eresztgetett ki a kezéből, de ha elkapta a szívszorulás, se látott, se hallott. Álla alá szorította a hegedűt. Nyögette naphosszat a kerek székben ülve. Minden baját, bánatát a húrok hangjaira szórta, talán, hogy szétvigyék a semmibe. Ilyenkor megkönnyebbült a mester. Azután, hogy behozza lemaradását, egész éjszaka kalapált, dratvázott, foltozott, talpalt. Dalolgatott. De talán csak azért, hogy az évek óta halálosan beteges feleségének jajos nyögését elnyomja vele. Minden orvos megfordult már nála. Ami orvosságot fölírtak, ott sorakozott mind az asszony ágya körül. Halál ellen nem írtak föl orvosságot. Az asszony utolsó éjszakáján megállás nélkül hegedült a mester.

Igazi muzsikával szolgált Puskás Béla zenekara. Ő volt abban a prímás, Tóni öccse a másodhegedűs, s a Tóth famíliából kerültek elő a banda többi hangszeresei. Palcsi volt a cimbalmos, Sándor a mélyhegedűs, Miska a kontrás, Lajcsi a nagybőgős. Mindkét család vagyoni helyzete elbírta, hogy komoly szerszámokat szerezzenek maguknak. S örökölt tehetségük ott bizsergett ujjaikban. Nem tanultak senkitől. A kottaolvasást nem ismerték. Én a prímás kezében az adókönyvön kívül más papíméműt nem láttam soha.

Ha új nótát akart tőlük valaki, azt ellalázta, eldüxmyögte, sziszegte, fütyülte, s ő már a húrokra dobta. A többiek utána tapogatóztak. Övéké volt a nóta, mindenestől. Á díszeket, sajátos ízeket a maguk gusztusa szerint keverintették bele.

Puskás Béla hegedűje, társainak hangszere, soha fals hangot ki nem nyekkente«. Nótacsokraik úgy kötődtek össze száz fajta tempójú dalokból, zeneszámokból, hogy azokra táncraperdült a féllábú is.

Ahol megpendült a húr, ott hat lépcsővel magasabbra hágott a jókedv. Ez visszaverődött a bandára. Fokozták a hangulatot. Énekeltek. Diktálták a hangulatot, az új nóták szövegét. Tercben, kvintben, több szólamra dalolták a legegyszerűbb csárdást is, ha olyan kedvük volt.

„Kiskunmajsán, nincs nékem panaszom,

Mert van egy malacom nékem ...”

Négy szólamra olyan természetességgel fújták, ahogy hajnali harmaton fújja a feketerigó.

Nagy dologidőkben egy percre se vették kezükbe a hangszert, se idejük, se erejük nem maradt rá.

A Tóthok népes családja kicsi földjeik nagy részén dohánykertészkedtek. A füstölnivaló pedig igen emberkívánó, kényes növény. Kora kopogó, havas tavaszokon már fekszi a gányó a magot. Ágyában tartja, teste melegével ébresztgeti. Kicsi magágyakba szórja, a szoba melegén dajkálja palántának. Amikor megfogható már a szára, s az idő odakötyög, naphosszat a földet mássza, térdeli a kukás, mire kipalántáz. Kiútallózza a sorát, kifúrózza, odahányja lyukszájra a növényt. Kicsi földdel megtámasztja, vizet rá! Amíg a dohány ocsúdzkodik, ott a többi növény magágyainak bemunkálási gondja. Kenyeret is kell ám

32