Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Temesi Ferenc: Por: regényrészlet
a pártszervezet már nem tudta fizetni, a Dugonics-téri, régi Katolikus Kört kapta mög párthelyiségül. De a pártélet itt már Aem vöt eleyen. Negyvennyóctul kezdve azután végképp alábbhagyott. Közbe még tagrevízió is vót. Én tudom, még egész 1950-ig fizettem a tagdíjat. Mondták, hogy lépjek át a kommunista pártba, de én a származásomra hivatkoztam, hogy éggy kocsmáros fia vagyok, mög azt is mondtam, hogy úgy nézne ki, azért tőszóm, hogy mögőrizzem az igazgatói széköt. Végül mégiscsak pártonkívüli lőttem. talppont Robert Musil, akinek nem akármilyen iskolaévei voltak, és bizonyosan a legnagyobb német író lenne, ha nem volna osztrák, marxi tömörségű és ízű megállapítást tesz a „A tulajdonságok nélküli ember” soha tengerbe nem kívánkozó, végenincs regényfolyamának első könyvében, annak is a 106., „Miben hisz a modern ember: Istenben vagy egy világcég igazgatójában? ...” című fejezetében. (Ady már válaszolt erre a „Mi urunk: a Pénz”-ben.) Musil azt mondja: „A pénz szellemiesült erőszak, az erőszak magas fejlettségű, különleges rendeltetésű formája.” Nem sokkal előtte így ír: „Az ismétlődésnek... az erkölcsöt és értelmet egyaránt jellemző tulajdonsága a leginkább áll a pénzre: sőt a pénz éppenséggel ebből a tulajdonságból áll, és ameddig értékálló, a világ minden élvezetét a vásárlóerő ama kis építőkockáira bontja szét, melyekből kedvünkre kirakhatunk akármit.” Ameddig értékálló ... Mert milyen erőszak lehet az, amely 1945 augusztusában Porlódon a kenyér kilójáért 1 pengő 50 fillért kér, október végén 50 pengőt kíván, karácsonykor már 300 pengőt követel? Hát nem az a világ, amelyben „havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel”. Az újság ára, amely a százezres pengő kibocsátásáról számol be, még 80 pengő, de az, amely a vaj kilónkénti — hivatalos áráról (63 000 pengő) értesít fél év múltán, már kétezer pengőbe kerül. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez a 20 dekagramos kény ér fej adagok idején történt.) A „Porlódi Népszava” (ez se valami hosszú életű újság) arról ír 45 decemberében, hogy mázsánként 130 000 pengős fát foglaltak le a piacon, amikor a fa hivatalos ára csak 18 000 pengő. Mit várhatunk az emberektől, ha két hét múlva már arról tudósít a lap, hogy a 100 000-es címletű pénzeket le kell bélyegezni, és ettől fogva csak a névértékűk negyedét érik? Hát ezt: „A rendőrség elfogta Makra Illés Tündér u. 31. sz. alatt lakó asztalos segédet, valamint Törköly Gáspár 25 éves kalapossegédet, akik 70 (hetven) dollárt kínáltak eladásra.” Hallatlan dolog! Amikor az állam sem bánik különbül polgáraival, és csak nyomja- nyomja a fedezet nélküli papírosokat, melyeket már alig lehet pénznek nevezni. De hát mit tehet egy kormányzat, amelynek 300 000 000 dollár jóvátételt kell megfizetnie szomszédainak, annak is a 80% -át termékekben, méghozzá az 1938-as árakon? Az államnak különben hasznos a pénzszaporítás, bizonyos fokig. De ez az infláció a szó szoros értelmében minden képzeletet felülmúlt. Ehhez a tragikomédiához képest az első világháború utáni pénzromlás is szolid kispolgári színműnek tűnt, a maga cirka húszezerszeres drágulási szorzójával. A százezer pengősöket gyorsan követték a milliósok, azokat a milliárdosok. Aztán jöttek a millpengők, majd a bilipengők. Egy egymilliárd В-pengős bankjegyre alig fért rá az egyes után a 21 nulla: 1 000 000 000 000 000 000 000. Ez a bankjegy még megjelent. De még mindig nem volt vége: jöttek a trilliók és quadrilliók. Néhány óra múlva egy 1938-as aranypengő pedig már csak 1,4 quintrillió papírpengővel volt egyenértékű. A drágulás 1946 közepén óránként (!) 12%-os, azaz 160 000%-os volt. A világtörténelem legnagyobb inflációjának zenitjén, a megélhetés ~ -ján, a bérből és fizetésből élők, vagyis a lakosság, már megszabadult az iszonyatos számokkal való bíbelődés terhétől — a pénz használaton kívül került. Az arany mellett a zsír, a cukor, a só, a fa és a gyufa volt a legfontosabb valuta. A pénz nadírja, legmélyebb állása, ~ kor a porlódi Orion Bőrgyár, vagy a Grácia cipőgyár csak a szövetért adott bőrhulladékot a Kenderfonógyárnak. A nagyobb gyárak pékséget, cipészműhelyt, szabóságot, rendeztek be dolgozóik számára, de azt nem tudták elérni, hogy az általuk kifizetett bér egy doboz gyufát, vagy egy villamosjegyet is érjen. ( -* terhes) 23
