Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Tóth József: Ember - település - környezet az Alföldön
vízrendszerével, a területén kialakult ligetes, mocsaras, az év egy részében elöntött térségeivel meghatározott termelési mód számára kínált kedvező természeti feltételeket. Ezeket a lehetőségeket találták megfelelőnek a honfoglaló magyarok és foglalták el az Alföld jelentős részeit. Egyes, nehezebben megközelíthető, vagy az év nagyobb részében vízzel fedett területeket nem, vagy alig vettek birtokba. A népsűrűség alacsony volt (a honfoglalás után alig egy, de még a XII. század végén is csak néhány fő négyzetkilométerenként) és az Alföldön belül is lényeges eltéréseket mutatott. Az Alföldön belüli természeti földrajzi különbségek, a néhány méteres vagy akár csak deciméteres szintkülönbségek, a talajminőség eltérései a kialakuló településrendszerben is lényeges differenciákat eredményeztek. Egészében véve: a honfoglaló magyarság kezdetben ideiglenes, majd — a megtelepedés és a földművelésre való áttérés időszakában — állandó településeket hozott létre. Ezek a folyóhátakon, árvízmentes teraszokon, vagy éppen teraszdarabokon (ponkokon) helyezkedtek el, és kis lélekszámú, a természeti környezet által nyújtott anyagokból épített hajlékokból álló települések voltak. Az Alföld kiterjedt részei — a homokpusztaságok és az év hosszabb időszakában vízzel borított területek — gyakorlatilag lakatlanok maradtak, bár a népesség életterének szerves részei voltak (legeltetés, halászat, pákászat). Kitüntetett szerepük volt az alföldi településrendszerben már a kezdeti időszakban is a folyami átkelőhelyeknek, ill. az olyan útvonalaknak, amelyek vízborította területek között vezettek és nagyobb tájak közötti kapcsolatot tettek lehetővé. A tatárjárás során, mikoris az Alföld népességének több mint fele pusztult vagy menekült el, éppen ezek a térségek szenvedtek legtöbbet. A betelepített kunok és jászok nem pótolták ugyan a népesség teljes veszteségét, de jelentős területek birtokbavételével segítették az Alföld gazdasági-társadalmi életének helyreállítását. A tatárjárás után a folyami átkelőhelyeken, mocsárperemeken és a fontosabb útvonalak mentén alakultak ki a védelem funkcióját megtestesítő kisebb erősségek és várak is, melyek az alföldi természeti adottságoknak megfelelően nem tartós építőanyagból, hanem leggyakrabban földből, vesszőfonatból, fából épültek, az átvonuló hadak ellen nem sok védelmet nyújtottak. A háborúk és a járványok miatt a népességszám lassan nőtt, a XVI. század elején is csak mintegy félmillió főre tehető. Mint ismeretes, a török uralom gyakorlatilag megszüntette az Alföld nagy részén a tradicionális településrendszert. Az ismétlődő harcok, a gazdálkodás és egyáltalán az élet biztonságának romlása nyomán az Alföldön nagy térségek váltak ismét lakatlanná, a népesség a meg nem hódított területekre vagy a mocsarakba, lápokba, erdőkbe menekült, illetve a valamelyest biztonságot nyújtó khász-városokba húzódott. Különösen sokat szenvedett a maradék lakosság a XVII. század végén és a XVIII. század elején, amikor a török elleni felszabadító háborúk idején az Alföld hosszú ideig hadszíntérré, illetve különböző martalóc seregek garázdálkodásának színterévé lett. Az alföldi táj elvadult, a birtokbavétel folyamatában tartós zavar, visszaesés következett be. A török uralom megszűnte után nagyobb települések jöttek létre, az elmenekült lakosság ezekbe húzódott vissza és e nagy településekből a határba kijárva végezte a termőföldek művelését. A betelepítések számos alföldi térségben változtatták meg a korábbi település- rendszert, hozták létre az Alföldön a mérnöki munkával készült települések sokaságát. Ugyanez a folyamat eredményezte azt, hogy az Alföld korábban homogén magyar népessége nemzetiségi elemekkel egészült ki. A kialakuló településrendszer — a mezővárosok, a mezővárosokhoz kapcsolódó tanyák, a népesebb falvak — a sajátos alföldi gazdálkodási rendnek megfelelő, ahhoz alkalmazkodó rendszer volt. A XVIII. századtól kibontakozó és a XIX. században kiteljesedő óriási természetátalakítási folyamat egyes elemei lényegében formálták át az alföldi természeti környezetet. Többszörösére nő a művelés alá vont terület nagysága, új növénykultúrák és gazdálkodási módok jelennek meg, gyorsan növekszik a lélekszám. Érzékletesen írja le ezt a folyamatot den Hollander holland professzor az 1930-as években szerzett tapasztalatai alapján az Alföldről írt, néhány éve magyarul is megjelent munkájában, sajátos „frontiére területnek” minősítve az Alföldet és elismerve például azt, hogy az itt lefolyt vízrendezési 33
