Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Szekér Endre: Búcsú Szederkényi Ervintől

Búcsú Szederkényi Ervintől-A. Kosztolányi egyik útijegyzetében olvashatjuk, hogy szinte érthetetlen számára a vidámnak tűnő, farsangoló Velencében a temető. A festői lagúnák, vidáman daloló lakosok, békésen turbékoló galambok és szerelmespárok mellett folyik a városban a mindennapi élet: kereskednek, dolgoznak, betegeskednek — és meg is halnak. A mi mindennapi életünknek nincsenek olyan díszes külsőségei és derűs látványosságai mint a velenceinek, de mi is naponta kénytelenek vagyunk tudomásul venni barátaink, ismerőseink, hozzátartozóink el- hunytát. Az életünkhöz nagyonis közelálló halál figyelmeztet mindnyájunkat arra, hogy irodalmunknak kezdettől fogva elidegeníthetetlen része az elmúlás, a Halotti Beszéd. Az időben igen messzi gyülekezet is nem csupán az eltávozóra tekint, hanem mindig kicsit önmagára is, hiszen „Isa pur es chomuu vogymuk”. A Pray-kódexben megőrzött ősi nyelvemlékünktől egyenes út vezet Kosztolányi Halotti beszédéig: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Újra és újra Kosztolányival együtt tudomásul kell vennünk eltávozó embertársaink pótolhatatlan voltát, jellegzetesen egyéni vonásait. így búcsúzunk most kedves barátunktól, szerkesztőtársunktól: Szederkényi Ervintől.

Az elmúlt élet csak néhány apró adatra szűkül — a bölcsőtől a koporsóig. Az ifjú Szederkényi Ervin a szegedi egyetemen tanul, ott szerez tanári diplomát. Majd középiskolában, aztán a pécsi főiskolán, végül pedig a Janus Pannonius Tudományegyetemen tanít mint adjunktus. Életének és munkásságának mindig középpontjában volt a tanítás, az ifjúság nevelése, olvasói igényességük formálása. S ebben a tekintetben tanári és szerkesztői munkássága összefonódott.

De ennél is fontosabb volt szerkesztői munkája. A pécsi Jelenkor című folyóirat főszerkesztője volt huszonhárom esztendőn át, s ez gyorsan változó irodalmi életünkben különös jelenség. Szederkényi Ervin jól ismerte a dunántúli, a pannon irodalmi hagyományokat, és erre építette a folyóiratot. Arra törekedett, hogy a Jelenkor mindig tágabb horizontot, távolabbi művészeti világokat hódítson meg. Szerette és szívesen tette közzé modern irodalmunk régebbi és újabb értékeit Weöres Sándortól Esterházy Péterig. Ugyanakkor örömmel szélesítette a folyóirat érdeklődési körét az irodalomtudomány, a történelem vagy a művészetek irányába, Béládi Miklóstól Martyn Ferencig.

Keveset írt. Energiáját, idejét a szerkesztés és a tanítás kötötte le. A hallgatóinak szánt jegyzet, könyvkritikák, színházi előadások bírálatai jelzik szerkesztői munkájának melléktermékét. Csak a szerkesztésre figyelt, félretolta a megírandó feladatokat: a Jelenkor különösen rendezett, jellegzetesen egybeálló, egymást kiegészítő írásaira figyelt. Ide most vers kell, oda tanulmány, amott le kell zárni azt a szerkezeti egységet, aztán talán külön címmel kellene elkülöníteni az újabb belső ciklust a folyóiratban.

Súlyos betegség szorongatta, közelről támadta meg. A fiókomban szerencsére újra elővehető 1986. szeptember 29-én írt üdvözlete. Aztán később, november 28-án találkoztunk az írószövetségi közgyűlés előtt. Rosszul nézett ki, akkor hallottam betegségéről s az írószövetségi közgyűlés második napján pedig súlyos rosszullétéről. Most a búcsúzás szavait keresve, a Jelenkor régebbi és újabb számait lapozgatva vehetjük észre, hogy hányszor vallott közvetetten a folyóiratban közölt versekkel a halálról. Itt Juhász Ferenc költői szavával kiáltott a halálra, ott Csorba Győző versével Jékely Zoltán haláláról: „A nyelvtan szerint

95