Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Czakó Gábor: Banga Ferenc rajzaihoz

holott életünk legrövidebb pillanata sem a miénk, mind a helyettünk cselekvő rafinált társadalmi, természeti, történeti szükségszerűségeké.

Vajon kiléphetünk-e ebből a zártságból, a bennünket ugráltató oksági rend oktalanságából?

Kiléphetünk-e ma, a XX. század végén, amikor már a gyermekeinket se mi, hanem külső tényezők nevelik, amikor munkánk technológiai folyamatok függvénye, amikor családunk programját, vacsoráink hangulatát helyettünk a képernyőről sugárzott központi kedély határozza meg?

Kiléphetünk. A három ajtó — a kezdetektől ugyanaz a három ajtó — továbbra is nyitva áll. Csak annyit kell mondanunk: igen-igen, nem — nem. De nem a szánkkal kell szólnunk, hanem teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes lelkűnkből.

A második ajtó a szereteté. Ha átmerészkedünk rajta — ahogy Máté evangéliumában olvashatjuk — eggyé válunk egy másik emberrel, a házastársunkkal. Hozzátehetjük: barátunkkal, bárkivel. Aki átélte már, hogy a szeretet nem jó vagy rossz, mint a marhapörkölt, még kevésbé édelgés, mászolygás, elérzékenyülés, hanem a létezés legfontosabb valósága. Belső lendület, amely képes a ketté törtből egyet alkotni, egy másik teremtményt átölelni és fölemelni, akár a világ összes szükségszerűsége ellenére is. Természetesen félelmetes, mert kiszakít a megszokott oksági láncból, s egyúttal elháritja az atyáskodó körülmények cinkos és cinikus magyarázkodásait.

A harmadik ajtó a művészeté. Ugyanolyan félelmetes, mint az előző. Pedig mennyire megnyugtató lenne, ha a művészet — mint sokan szeremék! — tükrözne. Bármit, ami bent van. Ámde az igazi létezés éppen a kilépéssel kezdődik. A benti világ csupán dolgok súrlódó zöreje, kristályok zenéje, állatok farsangja. Banga Ferenc teremtő művész. Azt a valóságot formálja, amely érvényes és tényleges. Be kellett látnom, hogy igaza van. Ha követjük őt — nem csak a szemünkkel, de a szívünkkel is — nem tagadhatjuk, hogy nem az a valóság és az igazság, amit napra nap, eljátszunk egymásnak a pózainkkal, az utolsó szóig hamis eszméinkkel. Ha tetszik, ha nem, tudnunk kell, hogy ünneplő ruhánk, naprakész mosolyaink, lobbanó frázisaink a törött csontunkat, tövistől hasogatott húsunkat takarja.

Kegyetlen művész volna ő? Ez volt az én régi, hamis kérdésem. Ostobaság. A művész se nem Isten, aki a semmiből teremt, se nem csaló, aki a valóságot rontja semmivé. Ő csak azt alkothatja, ami van — a dolgok csengésén, a farsangi látszatokon, azon a bizonyos ajtón túl.

Ha nem lapoztam volna olyan gyorsan túl azokon a régi Banga-rajzokon, látnom kellett volna, azt, hogy Banga Ferenc szeretettel vezet bennünket, szigorú derűvel áthatott szeretettel.

94