Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Lengyel András: Erdei Ferenc és a Szegedi Fiatalok
közötti különbséget. A parasztművészet pusztulása a társadalom formájával, helyzetével van szoros összefüggésben. Ez az összefüggés különíti el a felsőbb osztályok individuális művészetétől. Fejtegette a haldokló parasztművészet újraéledésének a lehetőségét, amelynek előfeltétele a társadalmi viszonyok megváltoztatásában rejlik.” Az előadást követő vitában most Kárász Józsefné (Kárász Judit anyja), Tömöri Viola, Pfeifer Elek, Reitzer Béla, Ortutay Gyula, Kun Miklós, Tabán Gyula, Ádám László és Barna Bálint vettek részt. Az előadás, Tolnai Gábor emlékezete szerint, nem tetszett a szegedi egyetem néprajzprofesszorának, Solymossy Sándornak, aki előadás közben föl is állt s elhagyta a termet. Újabb hét múlva, február 19-én Radnóti Miklós előadására került sor; Az új magyar költészet és irodalmi problémák címmel adott elő. Az esten a hallgatóság soraiban megint ott volt Erdei is — az előtte való estét pedig Reitzer Béláéknál töltötte. Mindez egyértelműen a kollégiumhoz s tagjaihoz való tartozását dokumentálja. Erről az esetről azonban Erdei afféle pro domo följegyzést is készített (ezt Huszár Tibor tette közzé), s ebből kiderül, ellentétes érzelmek feszítették: „ellenállhatalan erő hajtotta” közéjük, de köztük mégis magányosnak, nem odavalónak érezte magát. „Radnóti Miki beszélt a modern líráról — írta följegyzésében —. Kellett nekem a művészeti társaság, ellenállhatatlan erő hajtott. Mind ott voltak, akiket odavártam. Sőt. Rengeteg zsidó, ifjú és hajadon. Amit Radnóti mondott, nem is volt fontos, ahogy beszélt, és ahogy hallgatták, az ejtett meg. A társulásuk, és hogy nekem mi közöm hozzájuk. Álltam zsebre tett kézzel, és néztem őket. Teljesen hatalmába kerített a figyelés, az ítélés és elítélés. Az a társaság volt pedig, amely egyedül elviselhető számomra az általam ismert világban, mégis de messze vagyok tőlük, és ők tőlem... Gyarlók, kicsinyesek, hiúk és elbizakodottak, sok kicsi ügyeiket kavargatják buzgón, és azt hiszik, a göncöl szekerét tartják. Mondják is, és el akarják hitetni mással is ... Pedig ők a szegedi fiatalok avantgardja. Ha valamikor bizonyosan láttam, hogy nem tudok közéjük elegyedni, még bizonyosabban látom most. Az én nagy komoly ügyeimhez és erőmhöz képest az ő ügyeik és erejük játék és hozzá való kitermelt mesterfogások . ..” (Huszár, 299.) E sorokat Huszár Tibor „hangulati reflexióknak” tartja, s úgy látja: „a hangulatok képlékenyek, illanok: nincs okunk rá, hogy túlbecsüljük e szavak jelentőségét”. (Huszár, 299.) Túlbecsülni valóban hiba volna, puszta alkalmi hangulatnál azonban mégis több a kifakadás. Egy alapvető érzelmi ambivalencia kapott benne hangot. Egyfelől ugyanis kétségtelen: valóságos emberi gyarlóságok is taszították; a Szegedi Fiatalok sem voltak mentesek egy sor emberi gyengeségtől. Másfelől azonban megmutatkozik e kifakadásban a „makói kishagymás gyerek” öntudatlan és alig fékezhető ellenérzése a másmilyen világgal szemben, s ez az ellenérzés — éppen a distancia egyoldalú érzékelése, partikuláris nézőpontja miatt — akadályozta a reális látást. Ezen az érzésen az alulról fölkerülök szinte törvényszerűen keresztülmennek; Erdei sem lehetett kivétel. Egyféle öntudatlan szektás- ság ez nála, amelyen azonban a közösséghez tartozás igénye át meg áttört, s amelyet Reitzer Bélához fűződő barátsága oldott. Ez a pro domo följegyzés azonban sem szakításhoz nem vezetett (a többiek nem is tudtak róla), sem valamiféle elhidegüléshez. Semmi sem igazolja, hogy „Erdei egyre inkább elkülönült a kollégiumon belül” (Huszár, 301.). Nincs konkrét adatunk rá, de valószínű, hogy a Radnóti-előadást követően ott volt a Művészeti Kollégium április 2-i, 22-i előadásán is; hallgatta tehát Bálint Sándort, Berczeli A. Károlyt is. Az persze igaz: viszonya a tagokhoz egyféle belső különállásként tartósult; útja sok szempontból saját külön út volt. Ez a különállása azonban valójában nem meglepő s nem valami kollégiumon belüli „botrány”. Sőt, az ilyesmi nagyon is természetes fejlemény volt, a Művészeti Kollégium lényegéhez tartozott. A Szegedi Fiatalok csoportja ugyanis — legalábbis az élcsapat, amely el- és kivált a körből — szinte kezdettől „alkalmi szabadcsapat” volt, olyan társulás, amelyet a viszonyok nyomása terelt egybe (erre Ortutay Gyula már 1934-ben utalt Magyar Szemle-beli cikkében). Tagjai más körülmények közt (pl. 82
