Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Lengyel András: Erdei Ferenc és a Szegedi Fiatalok
Budapesten élve, ahol sokféle irányzatnak, fejlődési trendnek volt meg a kifutási lehetősége) különböző törekvések képviselőivé fejlődtek volna. Itt, Szegeden összeterelődtek — részben, mert volt egy erős és diplomatikus egyéniség, Buday György, aki alkatából következően is össze tudta fogni az embereket, ki tudta egyenlíteni a divergáló tendenciákat; részben, mert programjuk (ahogy ők emlegették: plattformjuk) néhány fontosnak tartott alapcél benső vállalása mellett lehetővé tette az érdeklődés saját külön mozgását, az egyéniségek saját külön életét, kibontakozását. Buday volt a centrum, aki az együttműködéshez szükséges baráti hangot mindenkivel megtalálta, a többiek azonban már — a „nagy” közösségen belül — kisebb-nagyobb csoportokba „tömbösödtek”. Voltak a „Síkfiúk”: Radnóti, Ortutay, Baróti, és Tolnai (s kapcsolódott hozzájuk Hont Ferenc); voltak a speciális helyzetű „lányok”: Árvay Erzsébet és Tömöri Viola; volt a magános Gáspár Zoltán, az ugyancsak magányos, visszahúzódásából csak ritkán kilépő Széli István, akit régi barátság fűzött Hornhoz, Berczelihez; volt a viszonylag keveset Szegeden tartózkodó Kárász Judit, aki azért mégis kapcsolódott Hornhoz, Reitzerhez és Budayhoz; volt az Erdei—Reitzer páros, amit színezett, hogy Reitzert Ortutay is (Radnóti mellett, másodikként) élete legjobb barátjának tudott. Egy ideig, hozzávetőlegesen 1934-ig volt Balla Sándor és Berczeli A. Károly (mindkettő elsősorban Budayhoz kapcsolódva), ők azonban egy idő után valóban elszigetelődtek s kiváltak: kiszorultak a kollégiumból; később pedig, bár nem előzmények nélkül, egy ideig tag lett Ádám László és Gerhauser Albert. A tagok egymással általában jól megvoltak, a fegyvertársi viszony igazi meleg barátsággá azonban csak az egyes kisebb csoportokon belül fejlődött ki — no meg, a tagok s Buday közt. A „Művkoll” erőtömörítő és egyéniségfejlesztő (s ebből következően: ideológiaformáló) szerepét csak laza szerkezetben valósíthatta meg. Ami Erdei helyzetét sajátossá tette, az talán csak az volt: Budayhoz való viszonyát egy öntudatlan, vagy legalábbis fölszín alatt tartott, föltétlenül korrekt, de mégiscsak távolító rivalizálás terhelte. (A rivalizálás tényére többen is emlékeznek.) Ez azonban — s ez hangsúlyozandó — szembeállásig soha nem jutott el, meglétét társaik is inkább csak sejtették. Viszonyuk mindvégig korrekt maradt. A földolgozó munkára koncentrálva Széli István 1933. május 21-i előadásával sikeres „mozgalmi év” zárult le, amelyet mintegy betetőzött, megkoronázott, hogy július elején két könyv is megjelent a Művészeti Kollégium kiadásában: Baróti Dezső Juhász Gyula-tanulmánya s Tolnai Gábor úttörő monográfiája, Az Erdély irodalmi élete. Ezt követően azonban, bár nem váratlan, megnövekedtek a gondok. A tagok egy része befejezte egyetemi tanulmányait s eltávozóban volt Szegedről, a régiek közül két „nehéz ember”, az agrársettlementes Balla Sándor s a költő-drámaíró Berczeli A. Károly pedig mindinkább eltávolodott a kollégiumtól, majd (1934-ben) mind- keten ki is váltak — Berczelit kizárták, Ballát „csak” lehagyták. Mindez — tetézve az anyagi bázis erős korlátozottságával, tájékozódási problémákkal — óhatatlanul a divergencia fölerősödését, a kollégiumi „operativitás” lazulását hozta. Ezt Buday is világosan látta, s Erődi-Harrach Bélához írott, anyagi fedezetet s intézményi hátteret kereső levelében —1933. aug. 16-án — le is szögezte: „a korábbi évek nagy lendületével szemben és sokszáz előadása és kiszállásával szemben a mozgalom legutolsó [1932/33.] években ezek rendszeres továbbépitését abba kellett hagynunk és a reánk nehezedő nagyon súlyos fedezethiány miatt — elsősorban a feldolgozás belső munkájával foglalkoztunk. Ebben az évben [... ] nem tudtuk idejében kihozni Kis Kalendáriumunkat sem, mely mozgalmunk életének anyagi fedezetét jelentette az elmúlt években. Mozgalmunk tehát most éli kritikus idejét.” S észlelése reális volt: tevékenységük — elfogadható, jobb megoldás híján — ettől kezdve valóban összeszűkült. Az önmagát építő „növelő közösség” ugyan megmaradt, de a tevékenység fő területe az egyéni életműalkotás lett — s ezzel összefüggésben a könyvkiadás, 83
