Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Lengyel András: Erdei Ferenc és a Szegedi Fiatalok

„ . . .köszönöm, hogy ideológiát adnak a paraszt metamorphozis magyarázatához

Ezek után a konkrétumokban sem céltalan az életem.

Van kedvem újra az élethez.

Akarok az egyetemen maradni tovább. Mégpedig a következő tanévben bejárok. A szünetben megkezdem otthon a szervezést.” (Idézi Huszár, 281.)

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Erdei viszonya a körhöz, vagy a mindinkább függetlenedő agrársettlementhez felhőtlen lett volna. Több emlékezés is kimondja, Huszár Tibor maga is megállapítja, Erdeit mindvégig egyféle tartózkodó különállás (is) jellemezte. Ahogy Ádám László írta róla: „ment a maga feje után”. Ez alapvetően abból fakadt, hogy Erdei egy olyan intergenerációs mobilitás részese, megélője volt, amelyet az alakított egyénivé, hogy — a szokvánnyal ellentétben — a társadalmi „fölemelkedést” a parasztsághoz való igen erős s igen tudatos tartozástudattal csinálta végig. Ez a kötöttségérzés pedig magatartását egyféle paraszti—protestáns puritanizmussal, ne féljünk kimondani a szót: doktrinérséggel terhelte. (Vö. pl. A tánccal, a társasággal kapcsolatos fönntartásait: 281.) „A kishagymás gyerek úrgyűlöletét s a kezdő doktrinérmerevségét ekkor még nem nőtte ki” — írja róla Ádám László is. Az ilyesféle doktrinerség erejét — korlátozó, megkötő, bénító hatását — mindenki, aki hasonló utat jár be, a saját bőrén tapasztalja. A váltás senkinek sem megy könnyen. A hűség a parasztsághoz, s idegenkedés az úrnak tekintett értelmiségtől, amelynek pedig mindinkább maga is részese lett, tehát egyszerre irányította érzelmeit, gondolatait.

Mindez az elkülönülési igyekezete sem semmisítette meg azonban azt a tényt, hogy a Szegedi Fiatalokhoz való kapcsolódása ekkortól, 1930 tavaszától, főleg őszétől lett szorosabb, Erdei számára is fontosabb.

1930 őszén valószínűleg évfolyamtársa, Reitzer Béla közvetítésével közeledhetett ahhoz a kör mellett formálódó csoporthoz, amely utóbb — több belső változása után — a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumaként lett ismert. 1930 őszi kollégiumi tagsága azonban, bár az eddigi irodalom alapadatként kezeli, empirikusan nem igazolható. Sőt, maga a formáló csoport sem az a „Müvkoll” még, amelyiket ismerni vélünk. Buday körül ugyan ekkor már szerveződött egy olyan „élcsapat”, amely — legalább részben — az agrársettlement részese volt, s amely már többé-kevésbé elkülönült a körtől. Az 1929 őszén egyetemre került nagy tehetségű évjárat (Ádám László, Reitzer Béla, Gáspár Zoltán, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor, Tömöri Viola s mások) ekkorra forrt össze a korábban föltüntekkel (Budayval, Árvay Erzsébettel, Balla Sándorral) s az 1930 őszén egyetemet kezdők némelyikével (talán Baráti Dezső, Radnóti Miklós). Az egyszer s mindenkorra megválasztott 15 tag története (mely — nyilván félreérthető fogalmazásból — Ortutaytól került be a szakirodalomba): legenda. Bizonyos, hogy 1930 őszén legalább három (de lehet, hogy több) majdani tag még nem tartozott a csoporthoz. Csapiár Ferenc is, emlékezők is egyöntetűen állítják, Kárász Judit csak 1932 nyarán csatlakozott a csoporthoz; Hont Ferencet (aki pedig bizonyos vonatkozásban igen fontos szerepet játszott) Tolnai Gábor pl. csak 1931 őszén, a szabadversről írott kis könyve megjelenése után ismerte meg; Árvay Erzsébet, Tömöri Viola és Ádám László egyöntetűen vallja, hogy Erdei is utólag, külön szavazás nyomán került be az „élcsapatba”. Sőt, Ádám László emlékezéséből az is kiderül, Erdei még 1931 őszén sem volt formálisan tag.

Ez a kettős gyökerű különállás, mely sajátos helyzetéből adódott, magyarázza, hogy nagyratörő terveihez képest az agrársettlement törekvést — némileg talán a savanyú a szőlő elv alapján is — elégtelennek érezte. Huszár Tibor „föltételezhetően 1930 őszére vagy 1931 tavaszára” keltezi azt a följegyzést, amelyben így fogalmazott: „Settlement. A S. gondolat: társadalmi szolidaritás kiépítése oázis rendszerrel... És indul, hogy ezt tegye. Azonban olyan, mint az alamizsna, az oázis megmarad oázisnak. »Te vagy a proletár, én a polgár. Na, gyere, legyünk jóba, hallgass rám, becsüljük meg egymást.« Lehetséges, hogy ennek eredménye legyen? Ezzel elismerte a különbséget, és nincs kilátás arra, hogy elsimítsa, nem is akarja ...” (Idézi Huszár, 290.)

75