Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Kadijszki, Kiril: Gong: A hattyú: Fű-I.: Fű-II.: Fű-III.: Fű-IV.: versek: Baka István fordításai

S csoda-e, hogy vakok vagyunk s nem látjuk a jövendőt s a végtelent, hiszen a föld is — a bevérezett — úgy csillog csak az űri pázsiton, mint egy kifolyt szem.

Fű — II.

A nádszálak — zöld kócsagok — a part mentén felsorakozva tán a jövőből süvítő szélre várnak. Útra kelnek a vándormadarak megint. De ők? . ..

Dereka ez a nyárnak

— s az életnek s a fájdalomnak — és a reménynek. Most soká még erő tölt minden élőt. És elnehezülve hull le a méh: forró verítékcsepp a lét szent homlokáról.

De nem roskad-e össze végtelen útján maga a lét is? . ..

A mennybolt ma a reménység előtt bezárul: felzengenek a sürgönydrótok izgatottan, de szögesdróttá változnak a rájuk szállt fecskehadtól.

(Oszlopok sorakoznak — mint a kínok stációi, amelyek életünk végéig elkísérnek: s te nem sejted talán, hogy ez egy elvarázsolt kör, melyben te következel az újabb fordulóra!)

A szamár — bibliai bölcs — terhét a földre dobta,

s fülével kötszert vág a fellegekből vérző

sebeire. Virágot bontott a bogáncs, és pamacsaival

pofáját szappanozza. Ám fizetség

nélkül kapunk-e bármit? Tüskéivel bökdös az irónia.

Ballagsz a lekaszált füvön. Szenved-e így az is, aki lekaszált emberek közt lépeget?

Semmit se tudhatunk. Csak azt, hogy itt vagyunk még.

És csak a fák, ők nyújtanak felénk kemény ujjakkal ezer zöld táviratot, melyeket egy napon nem küld többé a föld.

S mi még olvasni nem tudunk.

65