Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Kadijszki, Kiril: Gong: A hattyú: Fű-I.: Fű-II.: Fű-III.: Fű-IV.: versek: Baka István fordításai
Fű — III Mindannyiunknál gyorsabb az idő . .. Az ódon szélmalom fölött ma is oly lassúdan parázslik el a nap, mint egy hatalmas áldozati oltár a régmúltból. Vagy a jövőből tán? (Ki tudná megmondani, hiszen igaz nevét a mának sem ismerjük ...) Esténként mindahányan feláldozunk magunkból valamit — a testünkből s talán a lelkűnkből is! —, míg el nem hamvadunk egészen. Az ember fél s nem a haláltól és nem a feledéstől, hanem a magánytól. A fa is kinyújtja csontos ujját éjente: ráhúzná a hold gyűrűjét. Vonzódásunk a múlthoz mind erősebb! És a jövő? Homályos, akár az eső, mely tűterápiával meggyógyítja a földet újra s újra. De infarktust kapnak tőle az utcalámpák. S tovább nő a sötétség. Hová bandukol az az öreg: előtte a szerelmesek ernyői a szerelem templomának kupolái. Am ő oda nem lép be többé. Szeretők imára kulcsolt kezének kagylójában igazgyöngy terem. De vásárolhatnak-e rajta egy második életet — akármily nyomorultat? Tavasz van, és a fűben sarjadó kikericsek egy vén gebe kihullott fogai. Minő irónia! Elporlanak a csontjaid, s holnap aranyfogaid őrzi csak a föld — elillant örömeid patkónyomát... Örülj, míg megvan mindened! És sólyom az eső, melyet egy ismeretlen ellenség küldött rád, hogy karmaival a szemed kivájja: ne láthasd, hogyan folytatódik nélküled az élet. 66
