Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Czére Béla: Kvartett: elbeszélés
Szegény elvetélt poéta. Most milyen jók a mézes szavai. Odacsurognak csöppjei, ahol az önbizalom fészkel. Bálint rágyújt, elfújja arca mellett a füstöt. — Gyakran járok abba a kocsmába. Absztinensen is. Az a régi beidegződés, tudod. Egyszerre gúnyoros és figyelmeztető a hangja. Mintha meg akarná nyugtatni, hogy ő hallgatni fog. De a gúny is kicsap a mondataiból, agya külön raktározza el ezeket a felhangokat, és valami türelmetlenség is sugárzik az egész férfiból, ha tényleg ott volt azon az este ő is a kocsmában, és kijött a részeg öregember után az országúihoz... akkor már két hete áll lesben, most nagyon kedvesen, mert csak a hangja, a mosolya és a teste segíthet. — Bálint... olyan rég dumáltunk egy jót! Gyere ki holnap a nyaralónkba! Sárga fény lobban Bálint szemében. Roppan a teste a székben. Előredől, megnyalja a szája sarkát, mint egy fenevad, amely megpillantja a gondozóját a marhamájjal. — Örömmel, Julikám. Kimegyünk Erzsivel. — Persze, Erzsivel... — mintha késeken ülne. — Te nem szereted Erzsit, ugye? Miatta nem hívtál meg engem se. Egy éve voltunk utoljára a nyaralótokban! — Nem kellett volna akkor betartania nekem. S ráadásul fölöslegesen. Mert az várható volt, hogy úgyis kineveznek. — Tapsolni nem tudott hozzá. Ezt nem veheted rossz néven tőle. Azért szerencséd is volt. Legalább négyszemközt ismerd el! — Nem szerencse kérdése volt ez. Mindenki engem akart a Vendéglátónál! Talán Erzsi képes lett volna kormányozni ezt a kuplerájt? — Erzsi lehet hogy nem. Bár ő azt hiszi magáról. De ha csak ezt a szállodát nézzük ... volt itt azért más is. — Más? — jaj, visszafogni a hangot. Nem vághatja bele a hamutartót a pofájába. — Ki az a más, kedvesem? — Hát... Vendel Pali németül is csak gügyögni tud ... — Magyarul is! * — De akad olyan is, aki elvégezte a Közgazdaságit. Több nyelvet beszél. És itt rohad a Vendéglátónál harminc éve! — Értem — nyel egyet. Mást mit tehet. Most vágja újból az alkoholizmusát a képébe? Te állat! Nekem köszönheted, hogy nem rúgtak ki! De csak szordinóban. Nem teheti helyre. Ez most nem a legalkalmasabb pillanat erre. — Nem értesz te semmit! Félrepöcköltek, mint egy férget. Ugyanúgy, mint az ötvenes években! — Halkabban, kérlek. — Lenyomtak a recepcióra! Engem! A közgazdasági végzettségemmel. Még Erzsi is följebb van nálam! Ő legalább a vendégekkel csivitel. De én . . . mint egy portás, a kurva anyjukat, ebben a fosszínű egyenruhában! — Már akkor is a recepción voltál, mikor engem kineveztek. — Nem téged hibáztatlak! Bár azóta felemelhettél volna! Lett volna rá időd! De te Margót, azt a tyúkot neveztetted ki helyettesednek! — Bálint, kérlek. Én igazán nem akarlak bántani. De a botrányaid! Alig bírtam elsimítani őket! Talán csak tudod, hogy mért kell most is tonikot innod? — Még nem késő! Nekem még nem csöngettek! Holnap úgyis beszélgetünk. Meglátod, fölvirrad még nekem, ha te is segítesz! — Segítek, amiben tudok. Bálint! Ne hozd el holnap Erzsit! — De elhozom! Tőle nyugodtan beszélgethetünk. Tudod, milyen lusta dög. Ő aztán nem vág neki velünk az erdőnek. — Miért akarod elhozni Erzsit? — Mert hallania kell, amiben megállapodunk. A végén. — A végén? — Igen, a végén. Ne félj, nem tud semmit. 42
