Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Czére Béla: Kvartett: elbeszélés
— Miről kéne tudnia? — Arról, amiről soha nem fog megtudni semmit. Se ő, se más. Gondolom, már rég kitaláltad, hogy akkor este én is ott voltam a kocsmában. Az öreg után fizettem és én is az országút felé sétáltam. — Milyen öregről beszélsz? — Akit elütöttél. És utána továbbhajtottál. — Még halkabban beszélj. Nem volt az úton senki. Körülnéztem. — Az utcában álltam egy akácfa mögött. Mentem az utcán s akkor láttam... és mindjárt éreztem is, hogy nem akarsz kiszállni. Akkor léptem be az akácfa mögé. — Más nem volt ott? — Senki sem látta rajtam kívül. — Biztos ez, Bálint? Nagyon kérlek, gondolkozzál! — Tonikot ittam akkor is. Mikor elhajtottál, még mentem pár lépést az öreg felé. Reménytelennek látszott a dolog. Eltűntem én is, de azért telefonáltam. Telefonáltam a mentőknek. Csak annyit mondtam, hogy mi történt és hol. Aztán letettem a kagylót. — A rendőrség nem érdeklődött a kocsmában? — Nem tudom. Engem senki sem keresett meg. Le kell szerelnie Bálintot. De óvatosan, mert ez a férfi nemcsak szeretkezni akar.Pedig be kell érnie a testével. Nem szabad megkockáztatni, hogy fecsegjen. „Királyném, kigyúl- tak a lángok, aranyos hintónk íme száll.. .” — hogy szaval a fülébe Balázs, az alsónadrágos király. Ahogy az tud a lábfeje felé kúszni, minden egyes szeretkezés valóban királynői ajándék számára újra meg újra, ha ezt tudná Bálint is érezni, azt, hogy semmi sem számít, csak az ő testének allelujája, a behemót, fatörzsszerű férfitestet csípőbe fogó lábainak allelujája, ez lesz az ő áldozata, a piros körmök vércsöppjei a hatalmasra dagadó deltaizmokon, üvöltsön a gyönyörtől, üvöltse, alleluja, hálásan, boldogan másszon vissza utána a recepcióra, zokszó nélkül emelgesse ott a telefonkagylót, roskadozzon az ajándék súlya alatt, és ne is gondoljon másra, de még ma dűlőre kell vinni a dolgot, feláll, Bálintnak szegzi a kérdést. — Nem tudnánk nyugodtan beszélgetni valahol? Most. Vigyorog az átkozott. Ügy kapja fel a tonikos poharát, mintha sör lenne benne. Mohón beleiszik, egy korty után csalódott arccal leteszi. Igen. A tonik nem válik sörré, és a recepciós nem válik igazgatóhelyettessé. — Holnap. Át akarok még gondolni valamit. — Mit akarsz átgondolni? — hallja a saját neuraszténiás felhangjait. — Nekünk hónapok óta viszonyunk van egymással — nedves a szája, de lassan, erőltetett közönnyel ejti ki a szavakat. — Micsoda?! — Ezt fogjuk mondani a végén Erzsinek. — Kérlek, Bálint! Ne viccelj most velem! Mit akarsz ezzel? — Látod, Júlia. Ezért akarok veled holnap beszélni. Hogy legyen időd neked is gondolkodni. Megszédül egy pillanatra. Az asztal szélébe kapaszkodik. — Valami baj van? — érdeklődik Bálint. — Semmi baj — egyenesedik ki —, akkor holnap reggel kiviszlek titeket kocsival. Megy fölfelé a lépcsőn, enyhén szédül még, agyában fénysáv lobban át, keskeny emlékfolyosó, végében Bálint és Erzsi motoszkál. Két, három hónapja mi történt? Mint egy felnagyított fotó, hirtelen éles lesz a kép. Erzsi benyúl a táskájába, egy pasztillát nyom Bálint markába. Bálint úgy tartja, mintha parázs lenne a kezében. Az alsó szemhéja alatti ráncok hullámot vetnek. Találkoznak a húsos orrcimpája mellől lefutó árokkal. Tartja a pasztillát, véreres szemei mereven szuggerálják Erzsit. De a nő nem mozdul, csak ül a széken. Merev, mint a megkötött beton. A férfi végül lenyeli a pasztillát egy pohár kristályvízzel. — Fáj a fejed? — kérdi ő Bálinttól. A férfi csak bólint kényszeredetten. Az öngyújtóját az asztalukon felejti. Elkéri Erzsitől a kulcsot, visszaszalad érte az uszoda 43
