Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Czére Béla: Kvartett: elbeszélés
— Vele. Már egy hete tart. Komoly a dolog. — Gratulálok. De miért mondod ezt? Nekem talán nincs férjem? — Az a te bajod. Nézd, Juli. Jó volt együtt. De erre nem szól az engedélyem. — Nagyon szellemes. De magánéleted is van. S abba én tartoztam bele. — Ne haragudj, Juli. Most már Feri tartozik bele. Inni kell valamit. Iszik egy vodkát fönt a bárban, mert mindjárt elkezd üvölteni, Bálint a bárpult mellett iszogatja a tonikját, őt nézi, mintha részeg lenne, csak nézi, mit iszik ez az ember, istenem, ugye tonikot iszik, mert különben a kocsma... őrület, képzelődik, de eddig nem találkozott ezzel a furcsa pillantásával, inkább mellé ül ő is egy bárszékre, bár minden porcikája irtózik most a társaságától, mert beléhasít a félelem, hogy őt is átverheti, mint ahogy Erzsit verte át annyiszor régen, mikor fapofával itta a tonikját a pultnál, de minden egyes pohárba gint töltetett a mixemővel. — Hogy vagy Bálint — csikorog a kérdése — még mindig csak üdítőt iszol? — Mintha nem tudnád, hogy már három hónapja az absztinencia sivatagában gyalogolok — feleli a férfi leverten. — Semmi furfang? Csak üdítő? — Csak. Megkönnyebbül, de azért egy keresztkérdés nem árt a mixemőnek, minden rendben, három hónapja tényleg csak tonik és narancslé, a félelem szárnya tovarebben, már nem kuvikol az agyában semmi, mosolyogni is van ereje, kérdezi Bálinttól. — Kijöttök mostanában Erzsivel? — Kit érdekel Erzsi? — mordul föl Bálint. — Tudod, hogy megszerettem a tonikot? Még az is előfordul, hogy este leszaladok meginni egyet a kocsmába. Tudom, így nem az igazi. De azért mégis valami illúzió. Mint a bárd csap le a tarkójára a félelem. Az üvegek mögötti tükörben látja, hogy sápad el a napbarnított arca, Pirire les, a nő konyakot tölt a pult másik végén egy németnek. Halkan mondja Bálintnak, mintha berekedt volna. — Átkozottul kényelmetlen ez a szék. Gyere, üljünk le egy asztalhoz. Ott jobban tudunk beszélgetni. Hol van már Bea fehér bőre. A gyönyör és a megaláztatás. Szűköl, mint egy csapdába esett állat, a rettegés keríti be. Hogy lehetett olyan könnyelmű, hogy ezt a lehetőséget számba se vette? Nem a lakásuk, mert az odébb van, hanem a kocsma, úristenit a kocsma, nyugalom, körmei a tenyerébe mélyednek, van egy kocsma abban az átkozott városban a lakásukkal szemben is, hát akkor mért ment volna abba a kocsmába, amelyik ott van a mellékutcában, közel az országúihoz? Nyugalom. Ott csak sötétség volt. A sötétből vált ki az az árny egy pillanatra, csak árnyék volt, test nélkül, mert a test, az öreg, roncs alkoholista már régen elrohadt, még életében elrohadt, így volt, a hegyen is beszélték másnap, csak egy árny volt, amit újra magába szívott természetes anyaga, a sötétség. Mosolyogni próbál. — Melyik kocsmában szoktál te tonikot inni? Bálint mintha nem hallaná a kérdést. A körmeit bámulja, aztán ránéz, a melleit nézi, 6 rágyújt egy hosszú szivarkára, a férfi szerencsére nem veszi észre, hogy remeg a keze. — Van a Virág utcában egy kocsma. Majdnem szembe velünk. De az tényleg csak egy rohadt, büdös kocsma. És még tonikot sem árulnak. — Akkor? — Inkább a Zöld Ászba szoktam átsétálni. Annak kerthelyisége is van. Vadszőlőluga- sok! Te persze nem jársz kocsmákba. Ott van majdnem az országút mellett. — Nem kérsz egy szivarkát? — Adjál egyet. Nyújtja a behemót férfi felé a csomagot. A felsőtestével előre hajol, mintha nem is a kezével, hanem a mellével kínálná Bálinmak a csomagot.Közben Balázs lelkes hangja simogatja a dobhártyáját. „Vékonyabb a derekad, mint a tanítványaimé. Hagyd a hangulatlámpát! Csak fehér cicid lámpásai világítsanak ebben a szennyes őszi derengésben!” 41
