Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások

rolni, amelyek lehetetlenné teszik a PPP hatékony alkalmazását. így például megállapíthatnánk, hogy a tűréshatárok túl lazák; vagy hogy a bírságok alapjául szolgáló szennyezéskibocsátási adatok vállalati önbevalláson alapulnak úgy, hogy ugyanakkor nem fenyegeti komoly szankció a „tévedést”, illetve elenyésző a kockázat. Megkérdőjelezhetjük azt is, hogy miért csak egy — kétséges alapú — normaszint fölött kell a szennyezést bevallani és bírságolni stb. Számos hasonló hiányosságot fedezhetnénk fel és esetleg megállapíthatnánk, hogy ez a „megfelelő jogi szabályozás dolga”.

E tanulmány lényege azonban pontosan annak hangsúlyozása, hogy ez nem elég. A fenti típusú, önmagukban kétségtelenül lényeges mérési, végrehajtási problémáknál is fontosabbnak tűnik az, hogy még ha mindezeket meg is oldjuk (vagyis a körzenyezetvédelmi szabályozást önmagával hozzuk összhangba), a PPP jelenleg alkalmazni kívánt elvi rendszere akkor sem illeszkedik a magyar gazdaság mai alapmechanizmusába. Az „összeférhetetlenség” kettős jellegű. Egyrészt a PPP nem illeszkedik tökéletesen a gazdasági mechanizmus „írott törvényeihez”, vagyis a formális szabályozórendszerhez. Ide tartozik többek között az, hogy az érvényes vállalati szabályozás szerint a viszonylag magas bírságok is kevésbé érintik a vállalat pénzügyi helyzetét, mint az esetleg ezt kiváltó beruházások éves terhei. Ez nem a bírságösszegeken múlik elsősorban, hanem a tágabb vállalati pénzügyi szabályozókon. Egy felmérésben megkérdeztek nagyvállalati vezetőket, hogy milyen hatást gyakorolna vállalata pénzügyi helyzetére a jelenlegi bírságösszegek megötszörözése. A megkérdezett, ma is bírságot fizető vállalatok vezetőinek közel negyven százaléka vélte úgy, hogy „semmilyent”.

Másrészt pedig — és ezt érezzük döntőnek — a PPP (mint ahogy a formális szabályozó- rendszer is) gyakran kerül ellentmondásba a tényleges gazdasági, politikai viszonyokkal; a döntéseket a formális szabályozók mellett és „fölött” igen nagy mértékben befolyásolható „árnyékmechanizmusok” (Forgács Katalin) vagy „alkumechanizmusok” (Antal László) homályos rendszerével. (S pontosan ezt hagyja figyelmen kívül a „magyarázó ökonománia”.) Az esetlegesen tökéletes, „joghézag-mentes” szabályozás és végrehajtás sem változtat a társadalmi-gazdasági viszonyok inkonzisztens jellegén, a hatóságok ambivalenciáján; illetve azon a messzeható körülményen, hogy a magyar gazdaságot nem a piaci törvények szabályozzák alapvetően, de nem is a népgazdasági terv, hanem ezeknek, valamint a „hierachikus alkukapcsolatoknak” egy sajátos, bonyolult, amorf keveréke. A főhatóságokkal való alkudozások, „láthatatlan” körlevelek, „magasabb szempontok” és hasonlók gyakran ellentétes eredményhez vezetnek, mint amit a szabályozók indokolnának. Forgács Katalin kutatásai bebizonyították, hogy a nagyvállalatokra kiszabott bírságok sokszor szinte esetlegesek, és sokkal inkább a megfelelő főhatóságok tárgyalási erőviszonyaitól függenek, mint a különböző koefficiensektől és szorzóktól. Másrészt pedig nem létezik a kényszerítő külső körülmény sem, amely a bírságokat működésképessé tehetné: az eladók általános versenyével jellemezhető a piac, ami a PPP hatékonyságának — alább tárgyalt — alapfeltételei közé tartozik.

Mindezek a problémák ráadásul csak a legalább elvileg bírságolható vállalatokra vonatkoznak, hiszen a józan ésszel is belátható, hogy a teljesen az állami köldökzsinóron lógó, fix költségvetéssel, árakkal, nyersanyagforrásokkal stb. dolgozó költségvetési („nonprofit”) vállalatoknál (mint pl. az erőművek) alapvető elvi hiba egy ál-piaci bírságrendszer alkalmazása még akkor is, ha ezek komoly szennyezőforrások.

Lehetőségek és követelmények

A közgazdász számára valójában a profitorientáltnak tűnő, a „versenyszférába” tartozó vállalatok szabályozása az érdekesebb. A bírságolási rendszer és a gazdasági mechanizmus ellentmondása abban nyilvánul meg, hogy nincs meg a bírságrendszer működésének kettős alapfeltétele:

24