Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire
De a magyarázat még nem teljes, még nem értünk egészen a végére, van valami, amit még nem tártunk föl. A magyar Pimodán egy nyilatkozata igazítson útba bennünket: „Kutatok fájdalmaim fekete ládájában: mi is volt a legfájóbb az én fájdalmaim között, melyek bőven voltak és sohse voltak írófájdalmak, de amolyan igaziak? Az Asszony nagyon kellett, mindig kellett, meghalni könnyebben és hamarabb tudtam volna az Asszonyért, mint a Művészetért. De az Asszony aránylag így vagy úgy, valahogy mindig kegyesebb volt hozzám a Másiknál, az ember-bozótoknál, melyeket át kellett volna gázolnom, hogy a Másikhoz jussak, a Művészethez. Az asszony gonoszságáért egyenesen a halált állapítottam meg mindig mint medikamentumot. A másik sohse volt olyan nagylelkű, hogy a halálra mutatott volna: életet és dacot parancsolt, ezekhez pedig mámor, alkohol kellett.” Most már körülbelül teljes az Ős Kaján képe: tornáról, valóságos viaskodásról van benne szó: egyik mérkőző a „Művészet”, helyesebben az alkotó tehetség, amely démoni zsarnoksággal uralkodik a költőn; ráparancsolja, hogy éljen és alkosson, pedig ő tudja, érzi, hogy nem érdemes: a magyar végzet ellen hiába küzd, és önmagát, egész testi-lelki mivoltát őrli fel áldozatképpen. Szeretne szabadulni, küzd a tehetség zsarnoki kényszere ellen, amely ezt a rettentő, de mégis céltalannak érzett áldozatot kívánja, de a küzdelem hiábavaló: a démon kaján örömmel veszi tudomásul, hogy áldozata összeomlik. Bormámor- = Ős Kaján, ahogy Révész mondja? Nem. A bor csak azért kell, hogy a tehetségétől rádiktált életet elviselhesse. Hogy alkothasson, hogy a „látást” elérje, eksztázis kell, önmaga lerombolása a mámoros eksztázisban. Irigy istenek (Földessy)? Nem egészen, bár a vers mélyén fölcsillan a sejtelem, hogy a tehetség a végzet, talán éppen a magyar végzet eszköze lenne; mintha a tehetség csak csalárd eszköz volna egy romboló, kárörvendő istenség kezében. Az életmű egészében csak látszólag rokonok azok a versek, ahol valami romboló, üldöző démonról van szó: Én régi mátkám, a Léda ajkai közt, Harcos ember szíve, Új könyvem fedelére... Két igazi rokon: a teljesen párhuzamos A fekete zongora, a költő itt is egy démoni erő eszköze, és belepusztul; a démon lehet a sors, de ugyanúgy a tehetség, a művészi hivatás is. „A khimérák istenéhez” — valaki áll mögötte, aki harcba küldi („életet parancsolt rám”), de itt nem nyugszik meg abban, hogy neki a harcba bele kell pusztulnia, hanem számonkéri küldőjétől a maga harcának értelmét. „Miért hagytál el engem?” A khimérák istene és az ő űző istene rokonok, — így az Ős Kaján diabolikus mása a világosabb, tisztább „khimérák istenének”. Ez a vers az ellenpélda, amely Az Ős Kaján értelmét világossá teszi. Mintha azt mondaná az egész vers: hinni akarok benned, hinni, hogy hatalmas vagy, jó vagy és igazi szövetséges vagy, hinni, hogy nem vagy hitető, csábító gonosz Kaján, hogy kettős lényegedből az építő harc az igazi, nem a hivatás csábján át való elpusztulás.” Ezt mondtam annak idején Az Ős Kajánról; ami az egykori előadások életrajzi vonalát illeti, az ma már teljességgel elavult. Ahogy a költő Adyt láttam és látom ma is, a búvópatak felszínre tört az 1977-es jubileumi évben: három tanulmányban próbáltam a régi-új koncepciót megfogalmazni. Számításba véve az önmagában is terhes és időigényes középiskolai robotot és a még mindig eleven filozófiai érdeklődést, volt-e módjában Professzor Úrnak kapcsolatot tartani a két világháború közötti valóságos irodalmi élettel, és mi volt ennek a kapcsolatnak a legjelentősebb mozzanata? Babitsról azt mondhatom, hogy ha nem is nagyon intenzív mértékben, de évtizedeken át jelen volt az életemben. Gimnazista koromban Ady mellett őt emlegették legtöbbször a magyar modem lírikusok közt, — megszereztem hát az akkor még új Recitatív-kötetet, — igyekeztem ezt a különös líraiságot megérteni, s ennek később lett fonákja is. Az én számomra Babits mindvégig a Recitatív költője maradt, s visszafelé haladva, korábbi köteteit megismerve, majd a későbbi pályaszakaszok köteteit olvasva csalódást éreztem. Korán megtaláltam a másik Babitsot is: a tanulmányírót: egykori följegyzésem szerint az Irodalmi problémák című tanulmánykötet ébresztett rá arra: mi is hát az igazi irodalomtörténetírás. 11
