Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire

Személyesen Babitscsal először mint szerkesztővel találkoztam, még Reviczky-utcai lakásában, a harmincas évek legelején. A Nyugat már előbb közölte néhány recenziómat, most Weis Istvánnak A mai magyar társadalom című könyvéről írtam ismertetést — ezt már Babits nagy tapintattal végigböngészte velem, és kifésülte belőle az egyenetlenségeket. A folytatás a kávéházi törzsasztal lett, a harmincas évek elején-derekán. Ez akkor még nem volt valami nagyméretű fórum: nem sokan voltunk, nem is csupa nevezetességek. Azt azonban szeretném hangsúlyozni, hogy noha ő volt a középpont, egyáltalán nem öltötte föl a „költő-fejedelem” magatartását; itt nem volt más, mint a társaság és társalgás csöndes irányítója és résztvevője.

Életemre szóló esemény volt, hogy 1937—38-ban a Nyugat közölte A romantikus Vörösmarty című tanulmányomat, — s Babits erre épülve 1938-ban Baumgarten-díjat adott. A folytatás azonban — nem éppen kedvemre — nem lett ilyen harmonikus. 1938. őszén, a posztumusz Kosztolányi-kötet megjelenése és indíttatása nyomán, a középiskolai tanári időhiánnyal küszködve megírtam Kosztolányi-tanulmányomat. Akkor úgy éreztem: itt sikerült leráznom előző irogatásom és módszerem, szemléletem gyönge, problematikus oldalait, — itt találtam először magamra. Nos, vittem a kéziratot a Nyugathoz — hova is vihettem volna? — és bizony Babits nem vállalta. Kiszakította belőle a posztumusz kötet méltatását, azt közölte is; a voltaképpeni tanulmánynak még néhány évi kálváriát kellett megjárnia, míg az Esztétikai Szemlében megjelenhetett. Amikor Gyergyainak beszámoltam a visszautasításról, mint bennfentes, lakonikusan ennyit mondott: „Biztosan nagyon dicsérted Kosztolányit.” Naiv voltam még: nem ismertem Babits nem közönséges hiúságát, és főképpen féltékenykedését a már halott „riválisra”.

Ezzel aztán le is szakadtam a Nyugatról: nem sürögtem a hívek és rajongók közt az Előhegyen; a nagybeteg költőt talán még egyszer láttam. Adóságomat iránta rádióelőadásban, egyetemi szemináriumokon, tanulmányokban igyekeztem leróni, — s hadd mentem meg az elsüllyedéstől azt a föl jegyzésemet is, amelyet az egyik kávéházi beszélgetés nyomán lerögzítettem:

„Babitsék a kávéházba mostanában két elvi kérdést pendítettek meg:

Babits (emlékszem még a nyomatékra, ahogy kimondta): „Az a nagy író, aki nem fejezi ki korát.” Akkoriban én ezt úgy értettem, mint pozitív ellenállást a kor hétköznapiságával szemben, az író távolmaradását a kor felszínétől. Tudta azt Babits, hogy a „kor”-nak van egy mélyebb rétege, mélyebb gyökérzete is — ettől bizonnyal nem akarta elszakítani a költőt. — Megint Babits: Az irodalmi kutató lehetőleg ne menjen közel az író magánéletéhez. Borzad attól, hogy valaha az ő magánéletét is kiteregessék. Vagy megismerünk a műből egy teljes személyiséget, s akkor nincs szükségünk a magánélet kutatására, vagy nem ismerünk meg ilyen valamit, akkor az író nem nagy író, s nem kell, hogy érdekeljen bennünket. Különben is újkeletű, romantikus ideológia az, hogy az írónak önmagát, illetve életét kell kifejeznie. Nem ez az egyetlen lehetőség.

Annak idején én a magam számára a következő megjegyzést fűztem ehhez: „Ez igaz; lehet, hogy a magánélet kutatása nem irodalmi szempont. Magánélet és költői alkotás az én meggyőződésem szerint is minőségileg két teljesen különböző réteg. De a személyiség és életalkotás kutatóját kell, hogy mindkettő érdekelje. — Ha jól emlékszem, Babits az én Ismeretlen Madáchomra is célzott, — amelyben a magam módján megpróbáltam emberközelbe hozni Madáchot. Babits ez ellen tiltakozott, az ilyesmit érezte fenyegetőnek.

A pálya későbbi, 1948-tól számítható szakasza kapcsolódik Barta János egyetemi oktatói és tudományos tevékenységének nagy témáihoz, Madáchhoz, Aranyhoz, Vajdához, Keményhez. Voltak-e problémák ezekkel a témakörökkel kapcsolatban?

Azt hiszem, van tudományos pályámnak egy vonala, amely megérdemli, hogy néhány szóval fölidézzem. A téma: Küzdelem Kemény Zsigmondért. A maiak talán nem tudják, hogy 1950 táján Kemény Zsigmond másokkal együtt szintén a feketelistára került. Nem hallgatták el, de nem is ismerték el, — csak így mondhatom: akkori vezető irodalmáraink határozott allergiát éreztek iránta. A kimondott ok, amelyet nem győztek eléggé ismételni, Kemény „forradalomellenes világnézete” volt, ami bizony nagy bűn egy magát forradalmi12