Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire
mi a különbség eredeti, primér megnyilatkozás és másodlagos utánérzés közt, ki az akiből valóban a „numen” szól, és ki az aki már több próbán átment anyagon dolgozik, — b) még az igazi, őszinte alkotások közt is megérezni: mi az, ami valóban a létnek legmélyéről jön, ami a géniusz kiáradása, — és ami őszinte ugyan, de a létnek felszínesebb mondanivalóit hordozza. A „mélységperspektíva” azóta is vesszőparipám. Mi volt a berlini évek hozadéka, és mennyire bizonyult tartósnak, maradandónak? Hogy a berlini két év tudományosan és szakmailag mennyit csiszolt rajtam — itt bizony, külföldet járt barátaimmal összehasonlítva, az ő hozományukkal összemérve, elégedetlenséget és önvádat érzek még most is magamban: nem használtam ki az adott hely- és időbeli lehetőségeket, nem jöttem haza szilárd és passzionátus tudósjelöltként. Amit hazahoztam, az egy életforma-életideál volt, amely voltaképpen nem is ütközött középiskolai tanári állásommal. Triviálisan szólva: kultúrember, sokoldalú és tájékozott valaki akartam lenni, aki lépést tart az irodalom, a művészet fejlődésével, ismeri az újdonságokat, képtárakba és hangversenyekre jár, — és újságok, könyvek révén nem is akartam megszakítani odakint szerzett tájékozottságomat. így is ment ez egy ideig, főleg az otthagyott német szellemi élet jeleit figyeltem, könyvekből, folyóiratokból, napilapokból. Mindezt ma már ha nem is inproduktívnak, de szétszóródásnak érzem ha hozzáveszem, hogy féllábbal még mindig a filozófiában álltam. Lassan kezdett valami koncentráció kialakulni. Berzsenyi, Vörösmarty, Madách fürké- szése közben alakult ki az az (akkori formájában fogyatékos) elgondolásom, hogy a magyar irodalomnak ez és más nagyjaiban végighúzódik egy „romantikus” vonal, persze inkább filozófiai-életszemléleti és poétikai tekintetben, a filológia csaknem teljes mellőzésével. így született meg a nagy téma, a nagy „vágyálom”: „Mit nevezzünk magyar romantikának?” — s a sort Adyval zártam volna le, akit a század eleji újromanticizmus példányképének tartottam. Most már aztán — a sültgalambvárást megunva, végre fölmerült bennem az a cél: ezen az alapon előbb vagy utóbb meg kellene próbálkozni a magántanári habilitációval. Gondolataim, terveim, eredményeim inkább valók az egyetemi ifjúság elé. Persze ha ez olyan könnyen ment volna! Csakhogy amit én akkoriban műveltem, annyira szinte torzultan egyedi volt, annyira elütött attól, amit akkor az egyetemi üzem jelentett, hogy egykori mesterem még proszeminárium vezetésére sem tartott alkalmasnak — noha ez az inaskodás nekem mindenképpen hasznos lett volna. Egy kicsit köznapian mondom meg: függetlenül a tudományos elhivatottságtól és a produkciótól, az akkori szakmabeliek (mint majd néhány évtized múlva az újabbak) afféle tudományos fenegyereket láttak bennem — amire némi okot magam is adtam. A tekintélytiszteletből nem hoztam túl nagy adagot magammal. Tehát: ha valaki rászánta magát, megfelelő tudományos produkció birtokában beadhatta a karhoz a habilitációs kérvényét, jónéhány melléklettel; végül is a kar döntött, de az illetékes szakprofesszor vagy szakprofesszorok véleményezése alapján. A többes számot nem hiába mondottam. A harmincas években két magyar irodalmárprofesszor működött: Horváth János és Császár Elemér. (Ki emlékezik még rá, az egykori szakmai potentátra?) így volt vagy nem, akkoriban benne volt az egyetemi köztudatban, hogy a kettejük közti viszony nem volt harmonikus. Főként Császárt gyötörte a kisebbségi érzés a nagy pályatárssal szemben; úgy mondták: nem szereti, ha nem is éppen üldözi a Horváth-tanítványo- kat. (A magam példáján is tapasztalhattam: Az ismeretlen Madáchcsal kapcsolatban rajtam is ütött egyet annak idején.) Magától Horváth Jánostól tudom, hogy éppen magántanári habilitációk dolgában nem tudtak megegyezni: egyiknek sem kellett a másik jelöltje; ebben az időben nem is habilitáltak magyar irodalomból senkit, kivéve olyan idős, vitathatatlan várományosokat, mint György Lajos és Zlinszky Aladár. De a halál még a féltékenységnél is erősebb: Császár Elemér 1940-ben, még jóval a nyugdíjkorhatár előtt meghalt. A szakmában azt mondták: Most jönnek a Horváth-tanít- ványok. Egyelőre bizony csak jöttek volna, de most meg a történelem szólt bele. Az 1940-es évek elején vagyunk, és az öregúr egyik (nem is fiatal) habilitandusáról kiderítik, 7
