Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire

hogy ha szerény mértékben is, de köze van a nürnbergi törvényekhez. Egyelőre gálád kezek nem engedték a sorompók elé, — az öregúr pedig megmakacsolta magát: amig ezt a zárlatot fel nem oldják, nem hajlandó senkit habilitálni. (Kerecsényi valahogy átcsúszott az akadályokon.) De a harcban Horváth maradt győztes: jelöltjét végül is elfogadták. Ekkor kaptam tőle életem egyik legjelentősebb levelét: „Azok az okok, amelyek miatt eddig magántanári habilitációtól tartózkodtam, megszűntek” — ilyen kapcsolatban rám már régebben gondolt, és most ő maga kért, hogy adjam be a jelentkezésemet „A magyar romanticizmus” tárgyköréből, és közben egy proszemináriumi csoporthoz is hozzájuttatott.

Első magántanári előadásomat (1943 őszén): valamiféle általános ábrázolást a romantika mibenlétéről, még teljesen a magam feje után, az akkor bennem rögződött filozofémákra támaszkodva építettem föl; egyáltalán nem mondhatom, hogy sikere lett volna. (Magántanári előadások esetében a sikert a hallgatók létszámán lehetett lemérni.) Közelebb kellett kerülnöm a hallgatók érdeklődéséhez, ezért témául a következő félévben Berzsenyit választottam. Az akkori zavaros viszonyok miatt a félévek időpontjára nem tudok visszaemlékezni, — csak annyit tudok, hogy négy féléven át tárgyaltam az anyagot, mindenesetre most már nagyobb sikerrel; a téma jobban felkeltette a hallgatók érdeklődését.

Őrzöm egykori kéziratomat: egyrésze pontosan meg van szövegezve, de akad fejezet, amely csak vázlatosan van lerögzítve. Fájdalommal veszem kézbe a relikviát: kedvezőbb körülmények, a magam következetessége útján teljes, önálló monográfiát faraghattam volna belőle. Ez volt az az előadásom, amely a régi típusú tudományos monográfiák ideálját a legjobban megközelítette: bőséges filológiai apparátus, kortörténeti háttér, és természetesen az emberi egyéniségnek és a költői produkciónak lehetőleg teljes átfogása, jellemtani és esztétikai értelmezése. Fordulópontnak tekintettem az „első világkor” után, 1808-ban a Berzsenyi—Kazinczy-kapcsolat kialakulását, s végigkísértem ezt a kapcsolatot főképpen kettejük levelezése során. Ebből a részből szeretnék legalább egy töredéket megmenteni: hadd idézek belőle kissé bővebben:

(Részlet az egykori egyetemi előadásból):

„Az első levelek olvasása után már érdekes különbség: Kazinczy azonnal lelkesedik; az, hogy »tűzbe jön« talán túlzás, ő igazán tűzbe jönni nem is tud, de a maga módján azonnal fölhevül, megnyílik és közvetlen lesz. Berzsenyi pedig jóval lassabban, nehezebben melegszik föl. Kazinczy már tegezi, ő még nem tegezi vissza, csak néhány levél múlva. Okul azt a nagy tiszteletet adja, amelyet Kazinczy iránt érez. Ez igaz is: ő minden nemesi büszkeség mellett is valóban tisztelettel nézhetett — látatlanban — Kazinczyra, egyrészt hallhatta magasztalását Kis Jánostól, másrészt ő eddig csak elvonulva, magának írt, s valóban kellett, hogy tisztelettel érezzen azok iránt, akiket úgyszólván hivatásos, hivatalos írónak érzett, szemben a maga műkedvelőségével; Kazinczy nagy műveltsége, európai látóköre imponálhatott neki.

De a kezdő lépések különbözősége mégis mélyebb különbséget takar: a két egyéniség alapvető különbségét. Ebben a levelezésben két gyökeresen különböző egyéniség szól egymáshoz, két nehezen összehangzó hang felelget egymásnak. Kazinczy egyéniségének alapvonása a metafizikai súlytalanság, a mélyebb metafizikai élmények hiánya, s a felszínes ízlés-élmények (bizonyosfajta esztétikai élmények) erős, fejlett, gazdag volta egyéniségét a könnyűség démonjával tölti el.

Kazinczy lelkének legfőbb, uralkodó állapota a tetszés és a tetszelgés, az esztétikai élvezetnek könnyű, kissé önző, egocentrikus változata. A tetszés szuperlativuszaiban, a jóllakásra könnyen hajlamos ízlés enyhe mámorában él, ezért hajlamos a szuperlativuszok- ra. Életérzésének uralkodó, jellegzetes állapota a nagyobb vagy kisebb fokú gyönyörködés, a pozitív emelkedettség, jellemzi az állandó eufória. Kétségek nem gyötrik, létbizonyosságát, a maga léte metafizikai biztonságát, nyugalmát nem zavarja meg semmi, innen van feltűnő, állandó optimizmusa.

Berzsenyi nehezebben hevülő, de mélyebb tüzű lélek volt akkor, amikor a kiapadás még nem fenyegette. Az ő uralkodó lelkiállapota nem az életérzés állandó, de sekélyes eufóriája,

8