Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire

alakulásának ismeretében válik világossá. A módszer, amelyet alkalmaztam, a Kleinmayr- tól tanult szöveginterpretáció volt, de ekkor bukkant föl bennem az, amit most, pályám végén „kulcskereső” módszernek neveztem el. Abból a meggyőződésből indultam ki, hogy minden költőnek és minden műnek van valami rejtett központi magja, ma Arisztotelésszel azt mondanám: entelechiája, ez bomlik ki, sugárzik át a mű konkréten adott egészére, ebből lehet megérteni.

Ezt a kulcsot kerestük Berzsenyi és Vörösmarty költészetében, és végigelemeztük a Bánk bánt is. Ami a két lírikust illeti, egy érdeklődési és fejlődési folyamat indult el ezzel: évek múlva egy kisebb Berzsenyi- és egy nagyobb Vörösmarty-tanulmány látott belőle napvilágot, persze már az időközben, évek során kialakult filozófiai-poétikai ismereteim nyomán.

Furcsa az eset a Bánk bánnal. Végigelemeztük mi azt, olyan alaposan, ahogy az utóbbi években Pándi Pál tette, — az elemzést írásban bőségesen le is rögzítettem, de mivel kiadására nem volt remény, félretettem, ma is ott hever kiadatlan limlomjaim között. — De született egy kézzelfogható eredmény is: ekkor ébredtem rá: milyen szerepe van Melindának Bánk tragikumában és a cselekmény fölépitésében. S így született meg első nyomtatásban is megjelent tudományos publikációm: Bánk és Melinda tragédiája, mint már emlitettem, a Napkelet 1925-ös októberi számában. Hébe-hóba még ma is emlegetik.

S mint oktató, itt éltem át először: mit jelent egy témát kis körben, értő hallgatókkal megvitatni.

Némelykor a szellemtörténeti irányhoz is odasorolták Professzor Urat. Volt-e valóban szó ilyen kapcsolatról és inspirációról?

1936 táján megszüntették a külön szakmai tanügyi főigazgatóságokat, s az akkori felső kereskedelmi iskolák a gimnáziumokkal közös főigazgatóság alá kerültek. Voltaképpen nem sajnáltuk: megszabadultunk eddigi nem ideális, nehezen elviselhető főigazgatónktól, s ennek ellenében Pintér Jenő budapesti főigazgató védőszárnyai alá kerültünk. (Talán már csak a legidősebbek emlékeznek az egykori irodalomtörténészre, a különböző méretű és súlyú kézikönyvek szerzőjére. A legnagyobb súlyt kilóban a nyolckötetes változat jelentette.) Pintér aztán végiglátogatta új domíniumait, s valamikor 36 nyár eleje táján sor került az Alkotmány utcai iskolára is. Ott álltunk a tanári szobában, mint valami cercle-n, s igazgatónk sorra bemutatott bennünket. Kartársaim neve nyilvánvalóan vadidegen volt számára, de amikor az én nevemet meghallotta, majdnem felkiáltva mondta: „Barta János, szellemtörténész”. Hogy ez a minősítés az ő szemében mit jelentett, azt később, nagy irodalomtörténetének utolsó kötetéből tudhattam meg. Kollégáim persze kitüntetésként fogták föl, hogy a nagyfőnök és irodalomtörténész ismeri a nevemet.

Aztán múltak az évek, fordult a történelem, életbe lépett a tudományos minősítés új rendszere. 1952-t írtak, megindult a régiek besorolása. Nem lettem a „tudományok doktora”, csak kandidátus, azzal a megokolással, hogy a múlt rendszerben a szellemtörténeti irány legszélsőségesebb képviselői közé tartoztam. Most már írásba kaptam azt, ami Pintér szájából elhangzott, az írást ma is őrzöm. Nem akarok most arról elmélkedni: mi is volt hát az a „szellemtörténet”, vagy mit neveztek ezen a néven. Valóban írtam róla egy tanulmányt az Athenaeum folyóirat hasábjain, de a harmincas évek derekán a döntő impulzusokat inkább az egzisztenciális filozófiától kaptam. Különös látvány lehetett volna, ha látja valaki, hogy 1932 nyarán Szentes legszélső parasztházában Jaspers újonnan megjelent köteteit olvasom. Heidegger egy-két évvel később jött; ami a kettőben metafizi- kum, azt akkor még magam sem értettem teljesen, de egy-két Heidegger-tanítvány révén irodalomszemléletem mégis lépett valamit előre. Megismerkedtem olyan tanulságokkal, mint az egyéniség alapvető hangoltsága, lét-tudata, s hogy ennek nemcsak mélysége van, hanem sajátos ritmikája is, megtanultam, hogy a költészet és a művészet terén a népszerű, hagyományos „beleérzés”-elmélet csak mérsékelten igaz: nem magunkat vetítjük bele a tárgyakba, hanem a bennük rejlő affektív-hangulati minőségeket érezzük ki.

Az egzisztencialista filozófiával való foglalkozás tudatosított bennem néhány alapvető esztétikai belátást: a) megérezni a különbséget őszinte és hamis megnyilatkozások között,

6