Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások
re laboratóriumban, steril körülmények között kikristályosított gyógyszert próbálunk a magyar gazdaságra alkalmazni. Gazdaságunk szervezete azonban először nem fogadja be az idegen anyagot, majd pedig — hosszabb távon — immunis lesz vele szemben, megtanul vele élni anélkül, hogy hatását érezné — amint erre hazai gyakorlati tapasztalatok is utalnak. A „bírság-illúzió” „A lovadat ugyan elviheted kötőfékkel a vályúhoz, de inni csak akkor fog, ha szomjas.” (amerikai közmondás) A tényleges magyar környezetvédelmi-gazdasági szabályozás részben, a közgondolkodás pedig szinte teljes egészében a „bírság-illúzió” rabja, amely az ideáltipikus „piaci hiányos- ság”-elmélet és az „ökonománia” találkozásának szívósan fennmaradó eredménye. E szerint a környezet megóvása ma azon múlna Magyarországon, hogy drasztikusan megemeljük és könyörtelenül kikényszerítjük a vállalati környezetszennyezési bírságokat. Illusztrálandó, hogy ez valójában miért nem működik, vázoljuk fel a magyar környezetvédelmi szabályozás egyik legfontosabb és legjellemzőbb elemének, a vállalatok légszennyezéskibocsátása szabályozásának logikáját.13 A szabályozás a következőket tételezi föl — illetve következteti:14 A) A vállalatok alapvetően nyereségorientáltak. B) A norma fölötti légszennyezést kibocsátók az emisszióval arányos bírságot kötelesek üzemi. C) E bírság érzékenyen érinti a vállalatok nyereségét, ami D) az évenkénti bírságokat kiváltó pótlólagos beruházásra ösztönöz. E) A vállalat tehát beruházást, és/vagy technológiaváltást, és/vagy termékszerkezetváltást hajt végre. Ezzel szemben az eddigi kutatások az alábbi megjegyzések hozzáfűzését indokolják: a) A vállalatok nem egyértelműen nyereségorientáltak. b) A gyakorlatban a vállalatok vagy üzemek bírságot vagy nem, és ez vagy arányos a szennyezéskibocsátással vagy nem. c) Az esetleg kifizetett bírság rendszerint nem érinti érzékenyen a vállalati nyereséget, tehát d) még a nyereségorientáltság esetén sem ösztönöz környezetvédelmi beruházásra. e) De ha még ösztönöz is, akkor sem biztos, hogy lehetséges azt megvalósítani. Az (a) megjegyzés kommentálása nem a mi feladatunk, habár ez mindenképpen kulcs- fontosságú. E vonatkozásban mérvadónak tekintjük Antal László ide vonatkozó megállapításait:15 „Illúzió azt gondolni, hogy a gazdálkodók a mindenkori szabályozók által körülhatárolt feltételek között fejlesztésre és személyijövedelem-növelésre szolgáló pénzalapjaik maximálására törekednek, emiatt... nyereségoptimalizáló módon változtatják a termékszerkezetüket és a termeléshez használt erőforrások kombinációját. Ha akarnák se tehetnék, de ... nem is ez az érdekük.” (Kiemelés tőlem, P.S.) Ezzel máris összeomlott a tiszta PPP-szabályozás hatékony és zavarmentes működésének alapja, a minden körülmények között a piaci tranzakciókkal szerzett profitját maximálni törekvő kvázitőkés vállalat illúziója. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, határozottan állíthatjuk, hogy a gyakorlati tapasztalatok a további, (B)... (E) „ökonománista” feltételezésekkel szemben a (b)... (e) tényeket támasztják alá. Különösen tanulságosak e téren Fazekas Károly és Forgács Katalin empirikus közgazdasági vizsgálatai. A logika több helyen is csorbát szenved; időnként alapvető elvi pontokon (mint pl. a nyereségmotívum implicit feltételezése), máskor pedig nagyon is gyakorlati buktatói vannak (mint például az, hogy az ellenőrzést elvileg végző, a Környezetvédelmi Intézethez tartozó mérőállomásoknak nevetségesen csekély anyagi lehetőségük van a ténylegesen hatékony ellenőrzésre). E két véglet között a legkülönbözőbb problémákat lehetne felso23
