Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire
Visszapillantó tükör — egy tudományos pálya emlékei Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire JL-Jarta János akadémikus, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem nyugalmazott professzora, akinek éppen ezekben a hetekben ünnepeljük 85. születésnapját, olyan hosszú, eredményekben és változásokban gazdag pályára tekinthet vissza, amely mintegy a magyar művelődéstörténet sajátos, egyéni nézőpontból való láttatására is alkalmas. Vajon mi határozza meg az életút fordulópontjait? Szólnom kell életemnek azokról a mozzanatairól, amelyeket én váltóállításoknak szoktam nevezni. Kiindulva abból a képből, hogy az életpálya az adottságok és lehetőségek sínjein halad előre, s többször is elérkezik egy-egy olyan állomáshoz, kitérők rendszeréhez, ahol már ott áll lobogójával a nagy Pályaőr, igazít egyet a váltón, s tereli az életet a lehetséges pályák egyikére, megszabva ezzel a továbbhaladás lehetőségeit is. Az én életem első, talán legdöntőbb váltóállítója elemi iskolai tanítóm volt, aki a negyedik „népiskolai” osztály elvégzése után behívatta az édesanyámat: „Ezt a gyereket gimnáziumba kell adni”. Nagy szó volt ez egy négygyerekes parasztcsaládnak, s nem volt a magam és a család számára bársonnyal bevonva az út, amely 1911 őszétől 1919 júliusáig, az érettségiig vezetett. Aztán hónapokra megállt az élet, az én vonatom vesztegelt: 1919 őszén, a „kurzus” első hónapjaiban a pesti egyetemet bezárták; ekkor csak annyit tudtam, hogy a bölcsészkarra, tanári szakra aspirálok. A Tisza-vonal zárlata 1920 márciusában feloldódott, Pesten pedig a sok előrehaladásában gátolt, a frontokról visszajött volt katonafiatal megnyugtatására 1920 tavaszán beterveztek egy „katonai pótévet”, kerek négy hónapra összezsugorítva. Csak volt katonák és az egyetemi „karhatalmi zászlóalj” tagjai jelentkezhettek fölvételre, igazolás után. De hát „magyar módra” némi manipulációval bekerültek azért olyanok is, akik még mundért nem viseltek, nem is szólva a jelentős számú nőhallgatóról. Én magam a szentesi korzón ténferegve, korrepetálgatva nem is gondoltam arra, hogy rajtoljak — az, hogy az Eötvös-kollégiumba is van fölvétel, egyáltalán nem jutott tudomásunkra. Tehetősebb, tekintélyes szentesi polgárok fiai (hálával emlékszem mindvégig rájuk) addig agitáltak, ígérve olcsó elhelyezést, menzát, kedvezményeket Pesten (ahol rokonunk is élt) — amíg a szüleim 1920 április legelején útrabocsátottak. (Nem fontos, de bevésődött emlékezetembe, hogy Kiskunfélegyházáig lovaskocsin tettük meg pártfogóimmal az utat, mert a mellékvonalakon még nem járt vonat.) Ez volt a második döntő váltóállítás. Angyal Dávid dékán kézfogással egyetemi polgárrá avatott. A „váltó” megint egész életemet új vonalra állította. Gimnazista koromban szinte véges-végig korrepetáltam, többeket is, fiúkat, magántanuló lányokat, s legtöbb gondot adott az akkor még szigorúan vett és intenzíven oktatott latin nyelv beplántálása a nem mindig túl okos koponyákba. Mai szemmel nézve is azt mondhatom: jó latinista voltam, s a szakválasztáskor kézenfekvő volt, hogy magyarra és latinra jelentkezzem. De már indulás előtt kezembe került a bölcsészkarnak akkori gyakorlat szerint nyomtatott tanrendje, s ennek klasszika- filológia része kiábrándított szürkeségével. „Itália növényföldrajza a római költők alapján” — ez a kollégium jut még most is eszembe. Valami vonzót, az én szellemi éhségemnek megfelelőt inkább a német szak kínált, így indultam el magyarnémet szakos tanárnak, akkor még nem túltengő német nyelvtudással. A távolabbi pers1
