Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Visszapillantó tükör - egy tudományos pálya emlékei: Barta János akadémikus válaszol Imre László kérdéseire
pektíva: első komoly állásomat németszakos voltom révén kaptam 1924-ben, s ezen a nyomon jutottam 1925-ben berlini ösztöndíjhoz, — így lettem hallgatója Thienemannak, és így kerültem az Eötvösben Kleinmayr keze alá. Ma sem merném állítani, hogy jó klasszika-filológus lett volna belőlem, Huszti József, Szabó Miklós, no meg Némethy Géza keze alatt. A Barta Jánossal készített korábbi interjúkból,s egyéb helyekről is tudható, hogy előbb az Eötvös Kollégium, majd a berlini évek következtek. De hogyan kezdődött a tudományos pálya? Tudományos pályafutásom „történelemelőtti” korszaka: felső gimnazista és egyetemi éveim. Nem nagy örömmel gondolok vissza rájuk: tele vannak gyarlóságaim emlékével. Egy-két fölvillanó fénysugár: önképzőköri diadalok, sikerek, első helyek a Zászlónk ifjúsági folyóirat pályázatain, az elmaradhatatlan versek, sőt műfordítások, és mögöttük a nagy szellemi éhség: ismerni, olvasni, érteni, kapkodva, rendszertelenül, kevés igazi eredménynyel. A korai évekből két nagy találkozásom jelentős: akkoriban jelent meg Kosztolányi műfordításgyűjteménye, a „Modern költők”, első nagy kitekintésem a világirodalomba, egy új, az iskolában nem tanított, nem ismert zene hullámai. A másik nagy találkozásom még talán végzetszerűbb: Kornis Gyula „A lelki élet” című könyvének már az első kötete nagyon is mélyre nyúlt belém: felébresztette máig ki nem aludt érdeklődésemet a psziholó- gia, majd később a karakterológia iránt. Magam sem tudom, hogy tudnék számot adni egyetemi éveimről, inkább szerencsével és jóakarattal, mint szorgalommal megszerzett vizsgáimról. Az osztrák Kleinmayr Hugó (később grazi professzor) és Horváth János rám irányuló figyelmének utójátéka lett: Horváthnak már elég korán csalódást okoztam. Tudvalévőén Horváth a kollégiumban az I—III. éveseknek tematikus szemináriumi óra-sorozatokat tartott: a ma általános szemináriumi módszerektől ezek az órák abban különböztek hogy közös hallgatói megvitatás szerepelt bennük: a hallgató felolvasta a dolgozatát, utána a mester fejtette ki a maga szempontjait, kiegészített, helyesbített, nyitogatta a szemünket. Amikor rám került a sor, olyan sikeresen bizonyítottam be stiláris alapon a Thaly-féle balladák 19. századi eredetét, hogy Horváth (egyetlen eset!) minden korrekciót, kiegészítést fölöslegesnek tartott. Ennek rám nézve baljós következménye lett: a mester úgy vélte, hogy egy új, filológus hajlamú régi irodalmár-adeptust fedezett fel bennem, fölhívta a figyelmemet a régi magyar kéziratos énekeskönyvekre, s valami ehhez kapcsolódó szakdolgozati témát tűzött ki számomra. Ő nem tudhatta, s én magam is csak fél-tudatosan sejtettem, hogy bennem már ott berzenkedik a filozófus-pszichológus-hajlam. Aztán következett harmad, negyedéves koromnak nagy könnyelműségi hulláma: a szakdolgozat bizony csak összekapott és fogyatékos munka lett, s ennek a témakörnek aztán nem is néztem többé feléje. (A síron túlra köszönöm meg földimnek, Négyesy Lászlónak irántam tanúsított türelmét.) Az egyik ballépést követte hamarosan a másik, a kollégiumtól való búcsúzás heteiben. A Napkelet című folyóirat indulásának évei voltak ezek, s maga a címében is tendenciózus folyóirat az „új közízlés” jelszavával a hagyományos irodalmi erők és koncepciók összefoglalója és újjáélesztője óhajtott volna lenni. A kollégista kritika sohasem volt valami gyöngéd vagy tapintatos, — ott olvastuk a Napkelet egy-egy számát a társalgóban, és a bizony nem valami magas szintű szépirodalmi részén hangosan és huzamosan gúnyolódtunk. A kórust Féja vezette, de egy-egy hang nekem is jutott belőle. A szokásos kollégiumi, Géza-napi kabarék egyikében is csúffátettük. Ha még élnének kortársaim, ők igazolhatnák, hogy az ilyesmi nem rítt ki a kollégistatónusból. Nos, a folyóiratnak volt egy része, amely apróbb tudományos igényű cikkeket és könyvismertetéseket közölt, s ezt szerkesztette egy ideig Horváth János. Nyilvánvalóan gondoltak az utánpótlásra, mesterünk ezt a kollégiumban is kereste, s a végzett negyedévesekből hármunkat: Kerecsényit, akiből később debreceni professzor lett, Tóth Bélát, (akiből mégsem lett tudós, rövid középiskolai tanárság után a genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatal tisztviselője lett) és engem magához hivatott, és be akart szervezni a Napkelet recenzensei közé. Nem szabad elhallgatnom, hogy Kerecsényi is, Tóth Béla is jobban 2
