Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások

A status quon belül

E „határszemle” után a közgazdász a következő (de mint társadalomtudósnak és mint értelmiséginek semmiképpen sem az egyetlen) feladata, hogy a status quot tudomásul véve „itt és most” gondolkodjon a megoldási lehetőségekről: ez a szűkebb értelemben vett kömyezetgazdaságtan dolga.

A neoklasszikus jóléti gazdaságtan bevezette a társadalmi költségek, valamint a „külső gazdasági hatások”, másképpen externáliák fogalmát10; melyeket a kömyezetgazdaságtan átvett e közeli „rokontól”. Leegyszerűsítve, az externáliák akkor jelentkeznek, ha egy gazdasági tevékenység szintje a termék (szolgáltatás) vevőjén és eladóján kívül mások jóléti szintjét (profitját stb.) is befolyásolja. Mivel az externáliák egyik jellemzője, hogy nincs velük párhuzamos pénzügyi kompenzáció, ezért a piaci szereplők nem kalkulálják azokat az egyéni optimumszámításaikban; a kialakuló gazdasági struktúra tehát nem veszi figyelembe az ezek következtében fellépő, olykor igen jelentős „társadalmi költségeket”. Ez utóbbiak közé tartozik pl. a nettó környezetkárosodás, amely egyrészt a közvetlen életminőséget, másrészt a társadalom jövőbeni erőforrásait csökkentheti.

E problémára elméletileg többféle megoldás kínálkozik a piaci rendszer megtartása mellett is, s ezekből a legelfogadottabb és leglogikusabbnak tűnő a ,fizessen a szennyező!” elv, angol néven a ’’Polluter Pays Principle”, PPP. A logika érthető: a szennyezés ezáltal költséget jelent a vállalatnak, bekerül a profitkalkulációkba, s így pozitív környezeti hatással járó technológia-változtatásra, beruházásra, és/vagy termékszerkezet-váltásra ösztönöz. A PPP e hatásához képest közgazdasági szempontból másodlagos az, hogy ezáltal az állam bevételhez jut, amit aztán környezetvédelemre fordíthat.

A PPP, noha a legismertebb, csak egy az elvi megoldási lehetőségek közül; ezek között találhatók extrém liberalisták épp úgy, mint szélsőségesen paternalisták.11 Egyik legfőbb vetélytársa a támogatási rendszer, melyben a szennyezők különböző mértékű költségvetési támogatást kapnak környezetvédelmi beruházásokra, technológiaváltásra stb. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a közgazdasági hatékonyságot tekintve — ceteris paribus — a különböző megoldások között nincs olyan egyértelmű és határozott különbség, mint pl. az etikai megfontolások szerint (tehát pl. a közgondolkodás számára akkor is elfogadhatóbbnak tűnik, hogy a szennyezést kibocsátó fizet, mint az, hogy extra jövedelemhez jut; még ha közgazdaságilag az előbbi kevésbé hatékony is).

A mai marxista elméletekben is dominál a PPP mint szabályozási elv. Ebben ugyan valószínűleg szerepet játszanak etikai megfontolások is, de alapvetően gazdaságpolitikai elképzelésekhez köthető. A különbség a klasszikus jóléti gazdaságtan megoldásához képest jóformán csak annyi, hogy a „profitmotívum” kifejezést itt a „gazdasági érdek” helyettesíti.

Korábban a már említett „ideológiai dogmatizmus” és a tervgazdaság fölényébe vetett hit vezérelte a gyakorlatban is a környezetvédelmi közgazdászokat. Kiderült azonban, hogy a szennyezés nem szűnik meg automatikusan sem a termelőeszközök állami tulajdonba vételével, sem a piacgazdaság felcserélésével tervgazdaságra (még kevésbé e kettő időben változó kombinációjával). Még a csaknem teljesen ideáltipikus tervutasításos gazdaságról is kiderült, hogy a vállalatvezetésnek semmiféle intézményes érdeke nem fűződik a környezetvédelemhez, a gyakran emlegetett „szocialista öntudat” pedig önmagában nem vált eléggé közéleti vezérelvvé. A történelem a piaci viszonyok részleges rehabilitációját tette szükségessé, amely a kézenfekvő PPP adaptálását vonta maga után.

Csakhogy ezáltal egy olyan környezeti szabályozási modellt próbálunk alkalmazni, amely éppen a piaci verseny ideáltípusára épül, s mint ilyen, még a fejlett tőkés országokban sem működik kielégítően.12 (Sőt, számos országban, mint pl. Svédország vagy az USA, egyes területeken a miénknél sokkal paternalistább megoldás van érvényben.) Az történt tehát, hogy a tiszta tervgazdaság ideáltípusát, mint szabályozási kiindulópontot, felcseréltük a tiszta piacgazdaság ideáltípusára; s e nálunk nem létező szervezet betegségé22