Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások

nyékét a relatíve legsikeresebb kategóriákban mérje, így a GNP-típusú mutatók pontosan akkor kapnak uralkodó szerepet, amikor egyre kevésbé tükrözik a szükségletek teljes körének kielégítettségi fokát. E mutatók azon túl, hogy magát a gazdasági jólétet sem jelzik adekvát módon,8 semmit nem mondanak elérésének áráról; vagyis — makroszinten — a felhasznált (vagy elpazarolt) erőforrásokról, valamint — mikroszinten — а feláldozott egyéb jóléti elemekről.

Makroszinten az egyik „feláldozható elem” éppen a környezetminőség. A fejlett tőkés országokban a komoly környezetvédelmi szabályozási kísérletek évtizedeket késtek a szennyezettség veszélyes megugrásához képest, s a nagy nyugati metropolisok ma a fogyasztói társadalom „állatorvosi lovai”, amelyeken minden jó és rossz megtalálható. Másrészt pedig az erőltetett iparosítást megvalósító országokban a hatalmas új létesítmények alig, vagy egyáltalán nem tesznek eleget a minimális környezetvédelmi követelményeknek. Évek múltán a gazdaságpolitika természetesen szánja-bánja múltbeli bűneit és hibáit (érdekes nyelvtani jelenség a magyar sajtóban és tájékoztatásban: a gazdaságpolitikai hibák és a helytelen döntések mindig „múlt idejű főnevek”); ám még ha a nem eléggé átgondolt beruházásokat valahogy helyre is lehet hozni, a levegőbe került szennyeződés — a politikai megállapításokkal, jelszavakkal és ígéretekkel ellentétben — aligha szívható vissza. Emellett addigra rendszerint már kialakult egy olyan ipari-technológiai struktúra, amely csak további „piszkos” technológiákkal kompatibilis. Valójában gazdasági és gazdaságon kívüli érdekek ütközéséről van szó akkor, amikor „takarékosságra” vagy „gazdaságosságra” való hivatkozással környezetszennyezési bűnöket követünk el. Semmiféle gazdaságossággal nem indokolható például az atomreaktorok körüli védő betonépítmény „megspórolása”. Az atomerőművek építése nem egyszerűen gazdasági kérdés, a végeredményt nem csak gazdasági körülmények határozzák meg, hanem egyéb tényezők is, mint pl. a döntések társadalmi kontrollja.

Mikroszinten a „normatív ökonománia” abban jelenik meg, hogy a gazdasági változások hatásainak mérlegelésekor az életminőséget azonosítjuk — hibásan — az életszínvonallal, nagyvonalúan eltekintve az előbbi nem-anyagi elemeitől. Még az életszínvonal növekedésének jóléti hatása sem mindig egyértelmű; amikor pedig az „életszínvonal megőrzéséről” beszélünk, akkor — a makroszinthez hasonlóan — ismét csak a milliomosok nagyvonalúságával tekintünk el annak árától: az életminőség esetleges romlásától. Valójában megőrizhetjük életszínvonalunkat (értsd: reáljövedelmünket) azon az áron is, hogy feláldozzuk szabadidőnket, egészségünket, családi életünket, kulturális és erkölcsi igényeinket, amelyeknek az „ökonománia” nem tulajdonít értéket. Ahogy az egyén reáljövedelmének csökkenése esetén a tapasztalatok szerint inkább a többlet-erőfeszítést választja, mint a megszokott fogyasztási színvonaláról való lemondást; úgy a GNP csökkenése esetén a nemzetgazdaságok is előbb hajlamosak magasabb „árat” fizetni környezetminőség és egyéb nehezen mérhető, s így nehezen számonkérhető „vagyon” formájában, mint lemondani a gazdasági produktumokról.

A jelenlegi status quo-t figyelembe véve ez természetesen nemcsak párhuzam, hanem indoklás is. Utaltunk már rá, hogy a földön a legnagyobb „környezetszennyezők” ma is a nyomor, az éhség, az erőszak, és a háborús fenyegetés; s ezt mindig szem előtt kell tartanunk — legalábbis, ha hajlandók vagyunk valamelyest elmozdulni Európa-centrikus szemléletünktől. Ez azonban a mára vonatkozik, és nem tudhatjuk, hogy melyik napon nyújtja be a számlát a természet az ellene elkövetett garázdálkodásért; sem pedig azt, hogy mekkora lesz a „végösszeg”. Csak két dolgot tudhatunk egészen bizonyosan: hogy előbb- utóbb fizetnünk kell, és hogy az összeg viharos gyorsasággal növekszik. Végül pedig, az is az „ökonománia” halvány mentsége, hogy olyan kategóriákat, mint a levegő tisztasága vagy a lakókörnyezet szépsége, sokkal nehezebb mérni, mint a vállalatok bérkifizetéseit; nem is beszélve afféle „mérhetetlen” dolgokról, mint a létbiztonság, a bűnözés, a szabadságjogok helyzete, vagy a magánélet autonómiája, amit egy neves jóléti közgazdász úgy jelöl, hogy „the touch of ‘ 1984”’.9

21