Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások

a növekedés korlátáira. (Ez esetben azonban inkább fizikusok lennénk, mint közgazdászok.) A GNP-típusú mutatók, noha a gazdasági elemzések többségében kielégítőek, a mi esetünkben annyira torzitó és túl-aggregált fogalmak, hogy aligha köthetjük hozzájuk az emberiség jövőjének megítélését. „A” gazdaságnak valamiféle rosszul definiált „növekedését” megállítani sem nem szükséges, sem nem lehetséges a környezet megvédésének érdekében.5 Ez a szerencsénk, ugyanis kérdéses, hogyan tehetnénk ezt meg ma anélkül, hogy a Földre szabadítanánk az éhínség és a nyomor nem kevésbé fenyegető katasztrófáját.

Jólét és környezet

Nem túlságosan új vagy eredeti az a törekvés, hogy ha a GNP nem megfelelő mutató, akkor keressünk kielégítőbbeket. Valóban, miért ne mérhetnénk fel a gazdasági rendszer teljesítményének egy részét például tiszta levegőben és vízben? (A GNP ugyan növekszik a tisztítási költségekkel, de egyrészt ez nem arányos a minőségjavulással, másrészt [és főleg] pedig a nettó minőségromlást egyáltalán nem követi a GNP csökkenése.) Sőt, gondolkodhatunk tovább, miért ne mérhetnénk a társadalmi rendszer teljesítményét olyan nem-anyagi „produktumokban” is, mint a létbiztonság, bűnözési „körkép”, szabadságjogok stb.?

Természetesen először is azért, mert eddig nem sikerült megfelelő pontosságú és a pénzkategóriákkal egyértelműen közös nevezőre hozható mércét találni. Ezen túlmenően szembe kell néznünk a tudományfejlődés és a politika egyfajta „betegségével” is, amelyet az „ökonománia” szóval jelölhetünk; s amelynek két megjelenési formája van. A „magyarázó ökonománia” a formális gazdasági motívumok szerepét értékeli időnként túl anélkül, hogy ezt más irányú elemzések kiegészítenék. Ide sorolható például az, amikor a vállalati gazdálkodás jelenségeit és problémáit kizárólag a kodifikált jogszabályokban megtestesülő „gazdasági szabályozórendszerből” kívánjuk magyarázni; hiszen ez esetben kikerülhetet- lenek olyan területek, amelyeken megengedhetetlen az elvonatkoztatás a társadalmi-politikai intézményrendszertől és érdekviszonyoktól.6 A gazdasági rendszer szabadságfoka a valóságban korlátozottabbnak tűnik annál, mint ami az „alap—felépítmény” viszonyrend- szer elvéből következne. Ezért „ ... hiába próbálkozunk a gazdasági mechanizmusok földolgozásával, ha az érintetlenül hagyott társadalmi mechanizmusok lerontják, visszahúzzák azt, amit építeni, vagy javítani véltünk”.7 A környezetgazdaságtanban a „magyarázó ökonománia” vezet a piac vagy a profitmotívum abszolút és egyedülálló „bűnössé” kikiáltásához, valamint a hazánkban is uralkodó (később tárgyalandó) „bírság-illúzióhoz”; ennek a következménye ugyanis az, hogy míg a problémákat — helyesen — nyomon követjük a gazdasági mechanizmus birodalmában, annak határainál már gyakran megtorpanunk.

A gazdasági növekedés vonatkozásában a másik megjelenési forma, a „normativ ökonománia” válik érdekessé, amely nemcsak az okokat, de a célokat is kizárólag a gazdaságban keresi. Pontosabban: az embert a fogyasztó emberrel” azonosítja, s a társadalmi teljesítményeket ezen egydimenziós, a jövedelméért elvileg megvásárolható javak mennyiségével méri. Nem tagadva sem a tudományos absztrakció jogosságát, sem pedig a gazdasági érdekek kiemelkedő szerepét, e „normatív ökonománia” eluralkodása a társadalmi-politikai vezetésben épp olyan hiba lehet, mint más tekintetben az ideológiai merevség. Pontosan a természeti környezet pusztulása, a levegő és a vizek szennyezése hívta fel a figyelmet arra, hogy az ember nemcsak „fogyasztó ember”, és minél többet fogyaszt, annál kevésbé az. Az egyén életét és cselekedeteit valójában a többdimenziós, társadalmi-politikai, környezeti és gazdasági elemeket egyaránt tartalmazó teljes társadalmi jólét határozza meg. Ezen belül pedig a gazdasági jólét, a gazdasági-anyagi szükségletek kielégítettségi fokának emelkedésével egyre inkább előtérbe kerülnek a társadalmi jólét nem-gazdasági elemei. A hivatalos politika természetesen mindig és mindenütt hajlamos arra, hogy a teljesítmé20