Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások
„Globális” problémáink „Az optimális társadalom kialakítása során csak egyféle törvényt nem sérthetünk meg: a természeti törvényeket.” (Jan Tinbergen) A „zéró-növekedés” szükségességét indokló világmodellek (a Római Klub jelentései) kétségkívül figyelemre méltóak éppúgy, mint pl. Kenneth Boulding professzor fejtegetései a „Föld nevű űrhajóról”, amely — zárt rendszer lévén — a fizika törvényeinek megfelelően minden egyes anyagátalakítási aktussal az entrópia, a rendezetlenség állapota felé halad. Mégis úgy tűnik, arra az alapkérdésre, hogy vajon valóban abszolút korlátot jelent-e a környezet (értve a szennyezettséget éppúgy, mint az erőforrások szűkösségét) a gazdasági növekedés számára a közeljövőben, nem tudunk kellőképpen meggyőző és bizonyos választ adni. E világmodellek ugyanis — noha tiszteletreméltó tudósok adták hozzá tudásuk legjavát — minden értékük mellett még mindig nagy mértékben leegyszerűsítik az e glóbusz jövőjét meghatározó összefüggéseket és folyamatokat, ahogy ez várható is zttVá^modellek esetében. Mind a mai napig nem sikerült megoldani például a tudományos- technikai fejlődés várható hatásainak figyelembevételét — meg nem történt felfedezések hatását nem lehet felbecsülni —, pedig ezek alapvetően meghatározzák a jövő gazdasági, társadalmi, műszaki folyamatait.4 Egy másik probléma a politikai változások és kényszerpályák figyelmen kívül hagyása, holott a környezetvédelem globálisan és hosszú távon politikai kérdés. Arnig a világ éves katonai kiadásainak egy töredékéből sivatagokat lehetne lakhatóvá tenni, éhínséget megszüntetni, folyókat, tavakat megtisztítani, ha a politikai viszonyok, hatalmi törekvések, ideológiai versengések nem mást követelnének; addig ez nehezen vitatható. Márpedig milliárdok költése propagandára, fegyverkezésre, kémkedésre és mindezek ellensúlyozására élelmezés, környezetvédelem és gyógyítás helyett — noha ma kétségkívül megindokolható, de — nem gazdasági kérdés. A környezetvédelem csak eggyel alacsonyabb szinten, vagyis nemzeti méretekben és középtávon válik gazdasági kérdéssé, amikor — különböző, önmagukban indokolható okok miatt — adottnak tételezünk fel (vagy követelünk meg) politikai és ideológiai értékeket és normákat. Amíg ez — bármi miatt — így van, addig be kell látnunk, hogy meg van kötve az ökológus és a közgazdász keze. Az, hogy „nincs pénz” környezetvédelemre, csak a politikai, ideológiai és világgazdasági status quo-ban igaz. Amikor azonban immár az egész emberiség léte a kérdés, akkor megkérdőjelezhető, hogy a status quo bármely eleme lehet-e „tabu”. Az emberiség nem szokott hozzá ahhoz, hogy politikai és ideológiai elveket adjon fel, mert nem volt olyan belátható fizikai veszély, amely ezt megkövetelte volna; az ideológiáknak csak más ideológiákkal kellett szembenézniük. Ma azonban a történelemben először — Déry Tibor szavaival; — a „megerőszakolt” természet ellentámadását kell kivédenünk, és a természetet nem lehet sem meggyőzni, sem legyőzni, sem megvesztegetni, sem bebörtönözni. Politikai és etikai normák feladása nem várható egyik napról a másikra; rendkívül nehéz dolog, mégis úgy tűnik, hogy a túlélés érdekében egyre elkerülhetetlenebb lesz. Világos, hogy mindez nemcsak egy vagy két országon múlik, hiszen a status quo azért status quo, mert valamilyen egyensúlyt fejez ki; azonban ezekkel a korlátokkal tisztában kell lennünk, mielőtt bármit mondunk a környezetvédelemről. A fentiek hangsúlyozása és szem előtt tartása nélkül nincs értelme a környezetgazdaságtan művelésének, mert akkor hamis illúziókat táplálunk. A növekedési dilemma harmadik gondja az, hogy valóban mit is nevezünk növekedésnek? Hogyan mérjük? A közgazdász sajnos kénytelen a pénz-mércét használni a gazdasági teljesítmény mérésére; a GNP-t, nemzeti jövedelmet, reáljövedelmet stb. Ha képesek lennénk kizárólag fizikai kategóriákban gondolkodni és ha a jelenségek között szoros, függvényszerű kapcsolatokat tudnánk megállapítani, akkor valóban mondhatnánk valamit 19
