Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások
azt jelentenénk ki, hogy a harakiri lehetőségét a bambuszkés teremtette meg. Egy országban az adott időben rendelkezésre álló technikai és tudományos arzenál potenciális gyakorlati felhasználási lehetőségeinek (elemei kombinációinak) száma csaknem végtelen, s ezek közül emberek, csoportok, szervezetek választanak, mégpedig a mindenkori társadalmi-politikai viszonyoknak, hatalmi erővonalaknak, etikai normáknak és természetesen a gazdasági érdekeknek megfelelően. Mivel a környezetvédelem — egy bizonyos értelemben — gazdasági döntés, így valóban a „gazdasági érdek” tűnik meghatározónak, de ez az utóbbi időnként meglehetősen homályos és amorf marad. Nemcsak az figyelhető meg, hogy e (meghatározó) gazdasági érdekek befolyásolhatók és manipulálhatók tőlük „idegen” politikai, hatalmi stb. viszonyok által, de olykor az is, hogy a szennyezés közvetlen kiváltó oka gazdaságon kívüli (politikai, vallási, katonai stb.) érdekek érvényesülése, ütközése. A „környezeti válság” viszonylagos rövid múltja és feltáratlansága mindenesetre óvatosságra int a „végső ok” törvényszerű megfogalmazásában — ha egyáltalán ez lehetséges vagy kívánatos —, annál is inkább, mert e válasz alapvetően befolyásolja védekezési stratégiánkat. Általános szinten ma még aligha mondhatunk többet — kellő bizonyossággal — annál, hogy a környezetszennyezés a jelenkori társadalmi és gazdasági döntések teljes társadalmi-gazdasági motívációrendszerében, körülményeiben, feltételeiben; a döntési mechanizmus torzulásaiban és tökéletlenségeiben gyökerezik. Ez tehát nem csak a döntések tartalmat befolyásoló körülményeket (pl. profimotívum a társadalmi költségek figyelembe vételének lehetetlensége mellett) tartalmazhatja, hanem azok formájának meghatározóit is, mindenekelőtt e döntések körüli érdekütköztetések módjait, a nyilvánosság szerepét, a döntések társadalmi kontrollját. Egészen bizonyos például az, hogy az atomkatasztrófa árnyékában élő emberek nyilvánossága elé vitt döntési probléma, mondjuk egy erőmű felépítéséről vagy egy nukleáris hulladéktároló létesítéséről más kimenettel jár, mint ha egy szűk körű zárt bizottság dönt róla. Ezt pedig már nem gazdasági, hanem politikai megfontolások és érdekviszonyok teszik vagy nem teszik lehetővé. A fentieknek két fontos következménye van. Először is nyilvánvaló, hogy semmiféle szilárd bizonyítékunk nincs, amely azt indokolná, hogy szocialista társadalmunkat — bármilyen kényelmes lenne is — felmentsük a felelősség alól, teljesen a tőkés, vagy akár csak a piaci viszonyokra hárítva a felelősséget. A piaci viszonyok annyiban, és csakis olyan mértékben „felelősek” a szennyezésért, amennyiben és amilyen mértékben az ezt kiváltó (fizikai következménnyel járó) döntések elsőszámú és meghatározó színterét képezik. Ez természetesen nem kevés, de nem is mindig elegendő. Amennyiben a döntések nem kizárólagosan, netán nem is elsősorban vagy meghatározóan a piac törvényeit követik, úgy az oknyomozás során is túl kell lépnünk e határokon, noha kétségtelenül az egyik legnépszerűbb, leglátványosabb és legkézenfekvőbb elmélet a vitathatatlanul sok igazságot tartalmazó „piaci tökéletlenségek” elmélete. Másodszor pedig azt kell leszögeznünk, hogy az okokra vonatkozóan a fentieknél konkrétabb összefüggéseket aligha állapíthatunk meg, „rendszerközömbös” eszközökkel, legalábbis egy bizonyos megbízhatóság és verifikálha- tóság igénye mellett. A társadalmi viszonyok egészen más formában jelentkezhetnek a különböző társadalmakban, hiszen a döntési mechanizmusok rendkívül különbözőek. Ezért fordulhat elő, hogy ami az egyik országban a szabadpiac problémája, az máshol esetleg éppen a túlzott vagy rosszul értelmezett állami beavatkozás következménye. Elméletileg mindkettő egyaránt bizonyítható. Ha tehát többet akarunk tudni, akkor — Max Weber tanácsát megfontolva — le kell mondanunk arról a nem túl szerény igényünkről, hogy a valóság minden részletét általános törvényekből próbáljuk levezemi. Ehelyett azt kell tennünk, hogy e „szennyező” tökéletlenségek konkrét megjelenési formáját és orvoslásuk lehetőségeit individuális elemzésekkel tárjuk fel az egyes társadalmak vonatkozásában. 18
