Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Péter Sándor: Ideák és realitások
Mit tehet akkor a közgazdaságtudomány? Nos, mindenekelőtt kétségbeesetten tiltakozik az ellen, hogy efféle „aggregét” megállapításokból messzemenő következtetéseket vonjunk le a mindennapi társadalmi és gazdasági gyakorlatra vonatkoztatva. Megmutathatja továbbá, hogy a társadalmi viszonyok milyen mértékben és hogyan befolyásolják adott technológiai szinten mind az erőforrások felhasználásának, mind pedig a szennyezéskibocsátásnak a szintjét és összetételét. Végül pedig tanácsokat adhat a politikusoknak, hogy mi módon lehet e viszonyokat a kedvező eredmény érdekében alakítani — se tanácsok vagy meghallgattatnak, vagy nem. (Rendszerint igen, de a végső döntés azon múlik, hogy miféle „másmilyen” tanácsokat kapnak még a politikusok, illetve, hogy milyenek a „tanácsadók” erőviszonyai.) Számos környezeti kérdést a közgazdaságtudomány ma is meg tud válaszolni, azonban egészében mindeddig egyetlen elmélet,egyetlen iskola sem tudott kielégítő válaszokat adni úgy, hogy e válaszok elméletileg konzisztensek, ugyanakkor a rájuk épülő javaslatok pedig a gyakorlatban megvalósíthatók és hatékonyak lennének. Egy rövid esszé keretében képtelenség lenne a kömyezetgazdaságtan összes problémáját akár csak utalás jelleggel is felsorolni. Ezért a továbbiakban egyrészt csak a környezetszeny- nyezés ügyére koncentrálunk, s ezen belül is különösen fontosnak érzett — mégis gyakran elhanyagolt — elméleti kérdésre, amelyek felmerülnek a gyakorlati szabályozás felé vezető úton; különös tekintettel bizonyos teóriák és ideák ütközésére a realitásokkal, ami a környezeti szabályozás napjainkban tapasztalható sikertelenségeihez járul hozzá. Négyen a vádlottak padján A környezetszennyezést leggyakrabban négy tényezővel szokták magyarázni, ezek a következők: a technológia, a tőkés termelési viszonyok, a gazdasági növekedés és a piaci mechanizmus. Alapvető hibát tulajdonképpen csak akkor követünk el, ha ezek egyikét kiáltjuk ki egyedüli „bűnösnek”, mert kisebb-nagyobb erőfeszítéssel elvileg bármelyikről kimutatható, hogy valamilyen mértékben „bűnrészes”. A két szélsőséges magyarázat „vádjai” könnyűszerrel cáfolhatók. Az egyik, amelyet „technológiai dogmatizmusnak" nevezhetünk, azt állítja, hogy a környezetszennyezés az eddigi technikai fejlődés és az annak következtében kialakult technológiai struktúra szükségszerű és kizárólagos következménye. A másik véglet, az „ideológiai dogmatizmus” a végső okot a kapitalizmus létében, a tőkés termelési viszonyok mélyén véli megtalálni. Előbbi szerint tehát a szennyezés egy bizonyos fejlettségi szinten elkerülhetetlen, szükség- szerű „sorscsapás”; az utóbbi szerint pedig a szocializmus — az általános emberi hibák, hanyagság stb. mellett — kizárólag a külső (fizikai és gazdasági) kapcsolatoknak, illetve a társadalom „átmeneti” jellegének köszönhetné a bűzös levegőt és a fertőzött vizet.3 Mint ahogy látszólagos szélsőségek valójában nagyon közel állnak egymáshoz, úgy itt is jól hallható a közös sugallat: a szocialista gazdaságot és társadalmat szinte minden felelősség alól felmentő apológia, mely legjobb esetben is „szemléleti” problémákra redukál olykor igen súlyos strukturális gondokat. A társadalomtudományok — marxista és nem marxista irányzatok egyaránt — alaposabb vizsgálatai e nézeteket ma már könnyűszerrel cáfolják. A gazdasági növekedés és a piaci viszonyok szerepe viszont nem kellőképpen tisztázott, és további beható elemzéseket igényel. Kérdésesnek tűnik azonban, hogy mennyiben lehetséges vagy szükséges egy „általános bűnbak” megjelölése. Tudunk-e egy olyan „végső okot” találni, amely egyrészt érdemi magyarázatot ad, másrészt valóban széleskörűen alkalmazható a legkülönbözőbb társadalmakra és kultúrákra? Ma még óvatlanság erre a kérdésre igennel felelni. A környezet- szennyezés fizikai lehetőségét kétségkívül egyfajta technikai fejlődésvonal és a kialakult technológiai „status quo” teremti meg, ez azonban önmagában nem mond többet, mintha 17
