Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Kunt Ernő: Van kép a bőrödön?: [tetoválás]

Az idős Goethe azt a véleményét jegyezte fel — „Maximák és reflexiók” címmel —, hogy „A testfestése és pontozása visszatérés az állatihoz.”

Ugyanebben az évszázadban Sánchez Labrador, jezsuita misszionárius, aki 1760 és 1770 között térített a dél-amerikai indiánok között■, a következő beszélgetésről tudósít:

„Miért vagytok ilyen buták?” — kérdezték az indiánok a misszionáriustól. Miért lennénk buták? — válaszolták ezek. Mert nem festitek magatokat, mint az ejiguajegik. Csak az az ember, aki festi magát; aki természetes állapotban marad, az nem különbözik az oktalan állattól.” (Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok című művéből. 202. lap.)

Európai és Európán kívüli ugyanarra hivatkozva — hogy tudniillik a tetoválás állativá tesz, illetve éppenhogy megkülönböztet az állattól — foglal el homlokegyenest ellenkező álláspontot a testfestés, illetve a tetoválás megítélésében. Még inkább elgondolkodhatunk a történeti, illetve a vizuális antropológusok megállapítása, illetve feltételezése olvastán, amely szerint okunk van feltételezni azt, hogy a vizuális kultúra legkorábbi megnyilatkozásai között — a barlangrajzok, csontkarcolatok, illetve csontfaragások között — jogos hely illeti meg a tetoválást: az emberi testen magán létrehozott jelalkotásokat. Erre nemcsak azok a barlangrajzok hozhatók fel pédául — az észak-afrikai helységektől a Skandináv félszigetig, illetve Ausztráliáig — amelyeken tetovált emberalakok ismerhetők fel, hanem a tetoválás széles elterjedése az Európán kívüli társadalmakban. S e széles elterjedtségnek méltán megfelel az a gazdag változatosság, amely a természeti népek tetoválásainak kivitelében, komponálásmódjában, motívumgazdaságában és társadalmi funkciójában megfigyelhető. Itt csak azt kívánjuk leszögezni, hogy a jelenlegi európai megitéléssel ellentétben a távoli kontinensek törzsi kultúráiban éppen az előkelőek, a gazdagok, a vezetők — törzsfőnökök, harcosok, varázslók — s a törzs szépeinek előjoga volt a tetoválás.

Mindazonáltal valamennyi természeti népnél, amely a tetoválást hagyományosan alkalmazta, annak elsősorban a felavatási, illetve beavatási szertartásoknál volt nélkülözhetetlen fünkciója. E bőrbe örökített jelek azonban csak részei voltak a test rituális deformálásának, illetve tradicionális megcsonkításának. Ugyancsak szerves egységet alkottak a tetovált jelek a test múlékony festésével is. A fiúk férfivá avatásakor a bőrükbe szúrt pontokba dörzsölt mérgek, illetve színezőanyagok által kirajzolt képek éppen úgy szolgáltak bátorsági próbatételként, fájdalomtűrési gyakorlatként, mint annak bizonyításául, hogy a fiatalok átestek a közösségi szokások által elvárt avatási próbákon.

Maga a tetoválás szó is Európán kívüli eredetű. Havaiban tatau annyit tesz, mint ütni, ütögetni, pontozni, s ily módon rajzot, festményt készíteni, megjelölni valamit. Európa valamennyi nyelvén — így nálunk is — e szó szolgál alapjául a bőrön ejtett sebek sorába dörzsölt festékanyag létrehozta szövegek, illetve képek megnevezésének. Különös tanulságokkal szolgálhatna megvizsgálni az egyes nyelvekben azokat a kifejezéseket, amelyek a kölcsönszó átvétele előtt nevezték meg a — feltehetően sokkal csekélyebb számban előforduló — tetoválásokat.

Annál is inkább, mivel az antikvitás óta fennmaradtak Európában is a bőrkép használatának emlékei. A festett szobrok, festett vázák, freskórészletek, halotti képmások, mozaikrészletek tanúsága szerint a tetoválás kultikus megkülönböztető funkciót hordozhatott. Különös, örök érvényű — legalábbis viselője haláláig érvényes — jeleket festettek a bőrbe valamely kultikus csoporthoz való tartozás, illetve a beavatottság fokának kifejezéseként. Ugyancsak előfordulnak tetoválás-ábrázolások, amelyek vélhetőleg amulettszerű, apotro- peikus, bajelhárító, sőt ellenségriasztó célzattal kerülhettek valamely testrészre. S nemritkán joggal feltételezhetjük, hogy a tetoválás kifejezetten a megbélyegzés eszközéül szolgált. Kétféle értelemben is. A legdirektebb értelemben szolgálta a tulajdonjog minden körülmények között való fenntartását a rabszolgák és a számos állatok megbélyegzése. A másik megbélyegzési mód a büntetésül a test feltűnő, az adott, helyi ruházattal nem eltakarható részére örökre rásütött, rásebzett megszégyenítő jelek voltak. — Mindezek a tetoválási alkalmak megfeleltek az adott társadalom elvárásainak, s az adott közösség belső rendjének és hierarchiájának megerősítését is segítették. Ilyen értelemben szerves egységet alkotott a tetoválás és a viselet, a viselkedés és a kiegészítő megkülönböztető társadalmi jelek.

97