Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Mezei Ottó: A testművészet és a modern képzőművészet: [tetoválás, testfestés]
pályájukat — nem képzelhető el az új, gyakran ugyan szövevényes és belső tiltakozásra késztető emberkép megszilárdulása, amelyben — eszmei sugalmazóként — az etnográfiának éppúgy része volt, mint a pszichológiának, az okkultizmusnak vagy a szépirodalomnak, általában mindenfajta teóriának. Általában véve nem az emberi test felületét tekintették ábrákkal, jelekkel, átfestéssel díszíthetőnek, hanem magát a testet egészében alakíthatónak, eredeti alakjából kiforgathatónak, másfajta lényekkel, tárgyakkal, maszkkal, absztrakt formákkal kombinálhatónak. Ami ebből a gazdag és kuszának tűnő formai eszköztárból a megközelíthetően körülhatárolható testművészettel közelebbi kapcsolatba hozható, válfajaiban — a kendőzetlen közléskényszert, a képi megjelenítés indítékát tekintve — a mai tetovátum-típusokban is sorra megjelenik, végletesen elemi szinten.14 Egyetlen korábbi XX. századi mozgalmáról sem lehet elmondani, hogy — egyedülálló művészi eredményei ellenére — mindenfajta társadalmi, erkölcsi, esztétikai konszenzus ilyen fokú és ilyen tartós felszámolásáig merészkedett volna. A szürrealizmus csak megerősíti azt az addig is többé-kevésbé nyilvánvaló tényt, hogy akár egy-egy testrész, a fej, akár az egész testfelület tetovátumszerű ábrákkal való megjelölése, elhalmozása a közvetlen realitás szintjén alig-alig értelmezhető. Az ábrák — amint azt korábban is láttuk — szerkezeti elemekké, dekoratív vonásokká, művészi érzékenységű vonalhálózattá, erotikus vagy obszcén jelekké szublimálódnak. Maga a figura, a bábu, a fej, a maszk a testiség benyomását megőrizve is egy másik szférában kel életre, a tiszta képszerűség birodalmában, amelynek tudat alá szorult érzlemeinkhez, lappangó ösztöneinkhez (Wilhelm Freddie: Tárgy, 1936), a képzettársulások szabad hullámzásához (Man Ray: Ingres hegedűje, 1924; René Magritte: Felfedezés, 1927), a játékos humor könnyed lebegéséhez (Miro számos festménye és kerámiája) több köze van, mint a köznapi szokásokkal, automatikus beidegzésekkel, olcsó látványosságokkal körülbástyázott világunkhoz. Ez a zabolálatlan poétikus képi világ, még ha a mítoszokkal kacérkodó erotikumot (André Masson számos figurája) vagy a magamutogató groteszk nőiséget (Niki de Saint-Phalle Nanái) kísérli is meg feltámasztani poraiból, ugyancsak az ősi testművészet emlékei alapján, csak annyit tart meg — még ha ez is olykor goromba túlzásnak tűnik — a test szuggesztív sík, illetve plasztikus érzékeltetéséből, amennyit a szublimálás, a művészet szférájába való átemelés mondhatni maximális hatásfoka megkíván.ls A testművészet és a modern képzőművészet kapcsolatának vázlatos, időben és térben lehatárolt áttekintése (sem a legújabb egyetemes törekvésekről, sem az újabb magyar művészet idevonatkozó jelenségeiről nem esett szó16) arra a végső következtetésre vezet, hogy a testművészet hatása a modem művészet eddigi története során mindvégig jelenlevőnek, sőt alapvető jelentőségűnek mondható. A megállapításból önként következik, hogy a testművészet megjelölést egyrészt eredeti (a képzőművészetben természetesen másodlagosan jelentkező) értelmében használtuk, másrészt a fogalmat az emberi test oly mérvű, vizuálisan megjelenő, de a psziché egészére kiterjedő átformálására is vonatkoztattuk, amely lényegében a XX. század korábbihoz képest megváltozott emberfogalmát, emberképét alapjaiban érinti. Ennek az emberképnek alaposabb tárgyalása túllépi egy ilyen vizsgálat kereteit, sőt szakmai illetékességét, itt legfeljebb e mélyen újszerű emberkép változatosságára, szembetűnő és korántsem egyértelmű jellegzetességeire próbáltunk rámutatni. 92
