Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Cserne István: Indiánokat nem alkalmazunk!: [tetoválások egy fegyházban]
Küzdelem ez is, mint annyi más jelalkotás a folklór mai jelenségvilágában. Az egyéni élettörténet mitologikus áthangolása — ahogy Hankiss Ágnes nevezte az ilyen jelenségeket — a tetoválás segítségével, egy külön kis jelvilág felépítése a testfelszín határain belül. Küzdelem az identitás megteremtéséért, egy összefüggő jelekből saját-történet-emlékmű felépítéséért, egyben a hiány befalazása a jelteremtés fájdalmas rítusába. Cserne István Indiánokat nem alkalmazunk! JL JLz alábbi interjú 19 ... őszén készült a ... -i fegyházban. Ott bukkantunk a tetoválások mai „néprajzának” kutatása során egy valóban gazdag vizsgálati terepre és ezen belül a leirt, de extremitásában is jellegzetes esetre. Az intézmény általunk felkeresett részlegében a bentlakó férfiak sok évet töltenek el, némelyek több évtizedet is. A tetoválás rendkívül gyakori. Pedig az intézmény szabályzata e „műfajt” szigorúan tiltja, pontosan tudja minden érintett, hogy mi a leleplezettek, a tetten értek büntetése. Az alkotások nagy számát tekintve azonban nyilvánvaló, hogy a szabályokat alkalmazó dolgozók a gyakorlatban tűrik a jelenséget. Sőt, mivel e falak között virágzó tetoválási kultúra alakult ki, elgondolkodhatunk, vajon a tudott és vallott szándékok ellenére hogyan támogatja mégis a felügyelet a bentlakók eme tevékenységét. A körletekben a mozgási, a cselekvési szabadság és a személyes rendelkezésre álló tér (légköbméterben mérhetően is) rendkívül szűk. Az egy egyedre jutó alapterület szűkösségének függvényében nemcsak embernél, de szinte minden gerinces államál, pl. galamboknál is, egyre fokozódó, durva agresszió lép fel. Esetünkben ez az agresszió általában nem mutatkozik, ami az ott dolgozók eredményes munkáját bizonyítja: a bennlakók a különösen agresszív és a súlyosan visszaeső tettesek közül kerülnek ki. A fényképek kiegészítéseképpen közreadjuk D. F. tetoválásainak leírását, melynek tartalmi és kompozíciós sajátosságai lehetővé teszik, hogy egy néhány következtetést vonjunk le a jelenség „alkotás-lélektanára” nézve. Úgy gondolom, hogy az interjú és a tetoválásleírás önmagukért beszélnek. Ezek már nagyon régiek — Bennünket tulajdonképpen a tetoválásai érdekelnek . . . — Hát, elmondom, amit el tudok mondani róla. Valamit konyítok hozzá. Szóval, ha nem is olyan művészi fokon, de azért valamit konyítok hozzá. Hát, tessék kérdezni. Aztán .. . — Például: mi mindenről szólnak ezek a tetoválások, amik magán vannak? — Hát, amik így rajtam vannak (szünetet tart) ... hülyeség ... na, ezeket nem magamnak csináltam, hanem mások csinálták, úgyhogy ... Az emberben benne van, hogy na, most csinálni kéne, akkor ... Én azt nem tudom előre megállapítani, hogy az adott illető tud-e tetoválni, vagy nem tud. Ha meg már megvan, akkor nem lehet ugrándozni. 69
